A háznak persze háziura volt.
A vaskapuhoz kulcsa. S vasárnap
bukfencezhetett a fényben szajkó,
zár csördült, télbe csapódott ajtó.

Dőlt a jégecetszag a családból.
A kelttészta arcú lány nem köszönt.
Ingerült anyám becsapta könyvét,
a fényt róla, mintha lesöpörnék.

Mint őszi sárgulat, a napsugár,
hátán lecsúszott, ezüstté dermedt.
A háziúr téli körtét számolt.
Hulltat is szemétlapáton ápolt.

Elbújik nagymama kendő mögé.
Csak a háziúr neje karattyol.
A porcukrot bajuszáról nyalja,
és poharában vérző kadarka.

A szilva zsákban, kosárban, tálban.
Nagymama karsztok szerpentinjén fut.
Lent szakadék, fönt keselyű, megáll.
Szagot áraszt a kiürült pohár.

A feleség még vígan fintorog,
„két ágyban hogy férnek nyolcan?”, nevet.
A férj hasáról órát húz elő,
és üt a tiktak, korbáccsal verő.

Kelttészta arcú lányuk toppant már,
s a háziúr rekedten kezdené,
ó, de nagymama, lázában égve,
bevallja, hogy nem telt a házbérre.

„Ó, Varga úr, ó, Varga úr!” Ám az,
elsöpri, mint kenyérpapírt a szél.
„Hol bujkál férje? Elitta talán?”
Futva fölragad Aranka-anyám.

„Falura ment! Ott még jó a szív! Hisz,
kegyed is onnan jött rendőrnek fel”,
szól nagymama, és parázson járva
rendőréket tuszkolja utcára.

„Rongyos nagysága!”, hallom, nő sivít,
és: „Odavalók a Jutadombra!”,
végig a kerten zsírparaszt üvölt.
És mégsem süllyed el velünk a föld.

Nagyapa létrán ereszkedik le,
borostáiba pók gabalyodott.
„Süteményre telik, lakbérre nem!?”
Nagymama nagy garral játszik – nekem.

Csak anyám hull tengeralji csöndbe,
bár sorba megjön a három fivér,
s mindjárt eljátsszák, hogy a háziúr
családostól körünkben mint vidul.

Csu szemétlapátról számol körtét.
Tuli cuppogva faldos süteményt,
„hogy tetszenek aludni itt?”, nyafog,
s Gyula bebilleg: „A lányuk vagyok.”

„Majd odajutunk a Jutadombra”,
fölkuporog ágyában nagymama.
Dombi szél lefújja rólam rongyom.
Álmodom, hogy sárkány szárnyát bontom.