Megnyújtott középkor

Allende
Chiléjének
emléke-
zete

Ó
habzó
szirteken
tört reggelem!
Az éj lugasát
tartó oszlophegyek
mélyük alján förtelmet
láttak, s ledőltek. A repedt
keretben a tenger tükre fenn,
fenn, mint a lángok tűzpiros lepelben,
mint a repülő lángok a kivégzés
gyermeksikolyokkal teli hajnalain!…
Szempillájukon vagy borostás álluk hegyén,
mikor megrándul a rőtarany reggel… Karmazsin
poroszlók vad-ezüst tornyok árnyékából kilépnek – Hé!
Minden szem odafordul a viharzó lovasok felé,
nagy hirtelen ott úsznak már a város és a hegyek fellegein.
Az egész ország lázat álmodott s az égő lelkiismeret
már úgy húzza vissza az embert az éjbe, mint szurok a kőlapot
odaköti az út fekete alapjába… Tudsz vadabb reggeleket
mondani tán? A lovasokon olyan fénnyel csorog az üvegkupola-
égbolt hó-csillagaival, mint a kivégzett asszonyok mosolya.
Hajladozó kislányhangok – gyöngyöző ének –
áttetszőn, mint kék hegyek esőn keresztül,
ömlenek, ömlenek, harangvirág-koszorúba. Rémek
lobogtatják ablakuk szárnyát, de énekük zendül,
koszorúba simul homlokukon, s a kötélen,
mint az elkékült ajkak, rázkódnak a szirmok,
amikor a test már elveszti a Szépet,
(a lovak lépte az udvaron ingott)
az apokalipszis jövevényei
mögött pár őz szeme kezd fényleni;
a ludak is nyakuk bemártják a
sárba, ami, mint a vér – – –
A megfojtott szemébe
még ez is belefér.
Tükrözi onnan.
Hideg anyag.
Azt hinnéd,
te vagy,
magad.