Mindnyájunk Anyja – anyám

(Az őr álma)

Az álmok tojásdad léggömbjei a hálótermek ablakain
sértetlenül imbolyogtak.
Papírtrombita tutulásban fölvillanyozva kattogott
a búcsúbeli gyorsfényképész masinája.
Mint csupabegy tehenek, a galambok minduntalan
ide-oda hajladoztak,
s közöttük elsuhant és átbillent a kék-piros hajóhinta.
Búcsú felett a futballpályán két angyal tartott
címerpajzsot.
A gesztenyebarna hajú karikaszájjal énekelte:
Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája.
A dióbarna hangja mély és telt volt:
Fel! Célozz jól! Tüzelj, tüzelj, tüzelj!
Ó, ó (nevetett az álomlátó,
és a sodrony megpendült alvó teste alatt),
szövi már édesanyám az angyali szájból kibukó
sok zenehangot búzavirágba, falvédővé.
Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem
– nefelejcset foszlató
régi, varrt betűk, milyen töredezett-kikoptatott
az agyonmosott cérna szála.

Mama! Hogy görnyed a teknőbe hétrét!
A disznóól széldeszka kerítésén át
a hízók kitátott, hájjal bélelt metszőfogai közé!
A kerekes kútba
a sikoly nagy ezüst uszályával közülünk,
azt mondja, mindjárt beugrik.

Amikor a föld végében a kapára ráhajoltál, a Nap felől
gesztenyebarna volt a kontyod,
észak felől mélyebb, dióbarna – hogyan,
hogy mikor a petróleumlámpa előtt
a fiadnak címzett levélből kiemeled fejed,
kontyod olyan, mint a korommal megesett hó,
mint az összevissza firkált papír, mint egy kusza,
szürke drótakadály,
szálai közt a Téllel.

Nem hallom, mit mondasz, de szád mozgásából
kiérzem, azt mondod:
Légy kisfiam jó. Eszedbe jusson, mit tanítottunk!
Állod-e becsülettel a helyed?!
(Ejnye, ejnye, csóvál fejet az alvó; tettet
felnőtt neheztelést,
de szeme sarkából keresi a vastag berlinerkendőt,
hogy a kérdőn megemelt
madárvállakra terítse, mert látja,
a fény körén túl állhatatosan havaz.)
Úgy, úgy, bólogatsz. Fejed fölött
a lesöpört padlásról hull alá a hó,
és látom, ahogy a berlinerkendő alatt
szárnyad megered, szép, széles tollai
lapjukkal kifeszülnek, és egyszer csak ott állsz
a futballpályán a csúcson,
a címerpajzs két oldalába kapaszkodva.
A gesztenyehajú angyal (és a kontyodon
nincs egy szem hó sem!) azt mondja:
Uraidnak köszönj előre! Tedd becsülettel,
amivel megbíztak!

S a dióbarna eltökélten fújja dolgom:
A rabot ne csak őrizd, hanem gyűlöld!
És messzire néz, mint az őrparancsnok.
mint gyerekkori ágyam fölött az esti imádság,
a sztálini idézet!
(S kezét szétvetve elragadtatással fordul
álmában az alvó.
Anyja szájában megédesedett a mondat.)

Ekkor a magasból a szem földre téved.
A búcsú mögött, a ház mögött,
a kémény árnyékával átszelt híd mögött,
a szomorúfüzek kifésült hosszú szálhaja mögött,
a kihunyt asztali lámpás kerek, fekete hátterében
a berlinerkendő csügg a válltalan semmi vállán.
Ó! Mama! Hát ez vagy? Ez a kis domb most?!
De ettől kezdve nem hópelyhek szállingóznak.
Minden csupa krumplivirág.
Könnye sötét sómedreit átderengi,
borosta közé lopakszik a fehér szirom.