Mit akar egy ötvenéves a szerelemtől?

Tartalom

 

Az ötvenedik év (le)épülő tája

A Dunasor jegenyéi akár a ciprusok! s a Nap!
a szürkébe betolakvó rózsaszín s narancsszín!
az esővíz-tömlők üveges nejlonzsák-csücskei!
a Helsinki út vadonatúj, zsiráfnyakú óriás
lámpásai itt, az alsó park előtt
– és mind kigyújtva! S e kettős fényben
– lebukó nap s az autóút lámpái között –
mintha a téglaégető romtömegének odúnyílásaiból
fehér egérfolyam lopakodna a térre.

Ó, hol van már Rátkay szálkás vésete,
a hét, a kétszer hét, az ötször hét
sovány esztendő cserepes tehén-tomporán
a széttöredezett bélyeg?
Azt hirdette: III. RENESZÁNSZ.
Rég olvashatatlanná tette a gyárorom orbánca,
a tartóváz szújárataiban a tbc,
gerendák bőrfarkasára csüngve
a begombásodott eresz romlás-szakállzata.

Gyerekkorunk,
s a téglaszárító korom- és füst-bolyhozta
gerendáinak helyén
most a virágzó gaztól lilás rétre özönlik
az egér-közösség köd,
puha tappancsain lassan sodródva terjed,
mint egyetlen, oszlásnak induló szivacsállat,
hasa alatt az este sötét rongytestét
élősdiként hurcolja magával,
himbálódzó hátán tüskéző félhomály.

Fűágyak megviselt betoncsíkjáról
az ablak sarkába még éppen belefér
a Gyöngykisasszony ellibbenő hóködmöne,
s az alsó parkból visszaint a Kis Hölgy
kibontott hajának lángnyalábja a lebukó Napig.
Feje fölött váratlanul kigyúl egy láthatatlan
repülőgép, hátán kihabzó lósörénnyel.
Gí cipője mégsem kopog sehol.
Kihagyott az este szívverése.

Bent a tükör már úgy csillan,
mint az orvosságosüveg-él.
Az ajtóra rázuhannak az első északi árnyak,
s mögöttük a lépcsőházi vaskeretekből
könnyedén a lépcsőre huppan
a szarvasbogár-kínzó, rossz arcú szél.

 

A szél szimfóniája

Fújtatta megőrült anyám parázna-öreg-pap látomásait,
a falból kilobbanó gyehenna-lángokat.
A lavórban mosdatásra várakozó „Napsugaracska”
fekete-acélos ágyékpelyhei
sorban fellobbantak tőle, mint gyufaláng;
hamvadzó rőzse-szemétjük, mint csomó kitépdesett
krizantémszirom
gubancosodott a korhadó padlón.

Telefújtatta a világnyi magány vascsarnokát,
a ravatalt, fekete-ezüst függönyeit;
anyám viharzó fekete-ezüst passióját
tünékeny dombormű-sorozatban suhogtatta
a részeg kántor s a rekedt pap orra elé.

Ő fújta fel a tengervízkék nejlonzsákot
az előszoba-kiszögellésben,
mikor a halál órájában visszaértem,
s Gí kitágult szeme előtt
csakugyan tengervíz mélye-köde képlett,
ott úszott-ringott benne
az előszoba szögletéhez terült zsákban,
beleúszott szavaimból,
amint becsöngettem,
s vállamról a falnak döntve
a kórházi kék szennyes iszák horpadozott és szögesedett,
mintha elejtett őz patáitól, őz sírásától.
És szóltam rekedten rámutatva:
Anyámat hozom haza benne.

Ő fújtatta a jövő idő parányi, fűre töppedt,
színehagyott gumibábját
viziló-kandúrrá,
elefánt-tigrissé,
mérföldnyi égen átkígyózó égő olajtartály
sötétség-szellemévé,
fölfúvódott patkánytetem Mount Everest-tömegévé
a küszöbön,
– ijesztővé megnőtt Múlttá.
Ó, de a Pestis oszló patkánykirálynőjének
havas szőrei közé csakis Ő borzolt előttünk csapást!
Az ólomfény-derengésű szürke bőrön
szerpentinkanyarokba hivogató
csengettyűhangzást rejtve,
vígan röpdöső gyerekhímzések, selyem sárkányfarkok
csábító cikkanásait láttatva a Hát hegyén túl,
hogy „csak följebb!”
„egyszer még eléritek! csak egyre följebb!”

Ő izzított parazsat lábujjunk között,
ha megállni akartunk.
Ravasz tűzoltómesterként, ki egy egész
erdőtüzet képes árkai közé befogni,
kénsárga ellentüzeivel
a sülő csiga- és énekesmadár-elszenesedésben
elvágta a visszatérést.

 

Ars poetica gyermeteg régi piktor módján

Gyermeteg régi piktor módjára lám,
ki tárgyát nemcsak látja, hanem imádja,
s bár uralni akarja a Techné minden ravaszdi,
míves fogásával, mégis belátja:
foglya a fogságba ejtő;
a megragadott ragadja magával,
hova a láb soha nem vihet, még a képzelet sem,
legfeljebb háttal vonszolódva,
hiszen milyen fogvacogtató ugrabugra lehet ott az
– kerékbetört pörgése maga körül,
küllők közötti verdesés –,
ami a megszokottban tetszik szárnyalásnak.

Épp emiatt késlelteti a színrelépést, a Tudhatatlant.
Maga elől kordonnal övez Középpontot,
láng nélkül, ki lukat éget,
s az érintetlen vászon síkján átdöfi a Sziluettjét,
mint kék eget és napsugarat fellobbantó kijáratot
a bika vérű sötétségben,
alagútja végtelenül messzi végén.

Reméli, hogy kijut az Égig
– reméli, hogy az alagútnak sosincs vége.
S ezt is, azt is egyszerre remélve,
ravaszdi s naiv tájképe épül,
amit a szem lát, s látott ötven éve:
a szépnevű út kigyúlva,
a lámpasor s a lebukó nap közé befogott köd,
ahogy Dsebel Sándor etióp költő mondta:
„mint a vén disznó bele,
csupa fehér féreggel van tele”.
Mert a Techné lelke közösségi,
benntartja a „rovarokat szaporító meleg” bolyban;
még bőr-vörösítő durva darócban is
„veszélyesnek tűnő víznyelők nyílását,
ordas pofájú lukakat” együtt kerülget velük,
s lehet, hogy egyet – épp ő! – rongyával végleg eltömít! 
S az is lehet, hogy a kibontott hajú Kis Hölgy
visszaintését Napnyugatnak, mint legutolsó kísérletet,
hogy tavaszfolyó hajának
zsebtükör-csillámaival a Telet
szembelője, megvakítsa,
s a Gyöngykisasszony ellebbenő hóködmönét,
mint utolsó hangocskát a nevetésből,
e kissé fölhúzott orrú kormorán kar
tagjaira hagyja hullta után.
S végül a Szelet, a rosszcsont tűzoltómestert,
aki mindent gyehennával beolt,
a passió-festőt, a holttetem-szobrászt.

Ő, amit a szem nem kívül, csupán bent tapasztal,
formázza, gyúrja, színezi,
s a gyermeteg régi piktor
másképpen igazán nem teheti:
hagyja, hogy ecsetjei közé kapjon,
valamit átkenjen, valamit lekaparjon,
amíg e percben a táj oly hajszálpontos,
hogy a föld s a levegőég verőér-lüktetéssel megtelik.

 

A szoba kivilágosodik

Megkívánása után tizenhárom évvel,
házasságuk nyolcadik évében,
az Ablakon Kinéző,
a gyermeteg régi piktor módjára
csupán tárgya szegélyén vackoló férfi – – –
Férfi? A májusban ötvenéves?
(Apja-kinézetű padtársainál a kérdőjel alá
mindössze ez a szám is elég alapnak.)
A hét és fél évig börtönlakó?
(Ó, hány plusz évben mutatkozik most
a légvonatában arca rózsáit
gyökerestől magával sodró mínusz,
a hajdani kivonás – megmondhatod neki, kortárs!?)
Íme, az írószövetségbeli író
(innen, a katafalk szagú Erzsébetről).
Meg sem látszik földgyalu-nyűtt, lisztes képén, hogy
csupán helyhiány miatt nem kerül ide cím szerint négy
(bocsánat: öt) könyve kilencven százalékban,
mint ami harminc s egynéhány éven át
közölhetetlennek bizonyult.
Tán végzetesen elhibázva nem a vályogvetők egyletének,
sem a tábornoki pucerájnak,
csupán hazai lapjainknak küldte versét,
örök erzsébeti vidékiséggel teletömött füle hallván,
hogy akadnak bennük versírók szépen,
s hogy varjú a varjúnak csakugyan nem – – –
De a népi bölcsesség a legváratlanabb helyzetekben
mondhat csődöt.
Mert kivájja.
Milyen költői névsor kerekedhetne ebből (– ó,
kizárólag helyhiányból nem tehető közzé itt sem).
Mert különben bizonyosan állítható,
hogy e verscím- s költőlajstrom
szolgálna annyi vájtfült kulcslyukával
(a nemversben alvó vers szüzéről, a szép Csunyáról),
mint mondjuk egy
„visszaemlékezés az ülőkalauz rendszerre”,
ez az eldugult, behorpasztott
s húrjaitól megfosztott viola da gamba szféra.

De e feleslegesnek tetsző kitérésből
(igen, mert „nem szokott a fegyelemhez”,
hm, sem Recsken, sem a kurtavasban?…
s mert az öregedő írók fecsegése
– ami az asztmás közismert levegő-után-kapkodása –
„mindent egyszerre akar kibeszélni”…)
mégis lépjünk vissza az Ablakon Kinézőhöz,
s zárjuk e részt le igen kurtán.
Hiszen nem olvasható ki a ködösülő ábrázatból,
hogy mit akar tőle a szerelem?
S még kevésbé, hogy ő akar-e tőle még valamit?
S így legvégül csupán a kérdőjel a nyereségünk,
ha ő maga is meg nem szólal – – –

mikor megkívánása után tizenhárom évvel,
házasságuk nyolcadik évében,
a gyermeteg régi piktor módjára
csupán tárgya szegélyén vackoló férfi
hallja az északi árnyak által szorongatott ajtón
Gí tündérlány-ujjainak kölyökkutya-kaparását
(szabadon idéztem az Óceán alatti hajnal 131. lapjáról),
hallja a villanó fényjel-rövid csöngést,
és a kordonnal kerített Középpont,
a techné által meg sem kísértett Sziluett
tartalmától kivilágosodik.
Mint a szoba.

 

Pantomim a szerelemről

1

Ez tehát az ötvenéves férfi bluesa.
Ez a tánc itt félszáz éves.
Ha képzeled: a nemiszerv sikos rózsa,
alatta rejlik kagyló.
De azt nem képzeled, hogy elefántláb-szürke
és árok-ráncos a trubadúr.
És napfoltok a női mellen!

2

Napmeleg selyemhomokba körénk bedugdosott
tépett virágok.
Csüngtek halott leheletük
oszlani képtelen fellegében.
Mi papást-mamást játszottunk alattuk,
én és az egyik prae-Te, Baba, Évi, Emmi nevű.
Fölfogta karjába édes nyálával összegyúrt
homoktestem,
emlőtlen halvány mell-sziromjából
sűrű anyatej-varázst csurgatott fogaimra,
és elültetett szélfogó combja közé.
De szemem befelé sírni kezdett:
mint a homokba dugdosott virágszár,
nem eredtek meg vízcsepp-gyémántú gyökereim,
nem szőtték keresztül-kasul.
Ekkor kezével bánatom bozótját félrehúzta,
megüvegesedő álarc alól
vonásain Te kezdtél átderengni,
s néztelek térdei hegyéről, mint Mózes az Ígéretet.

3

Szomjamat hozom, amit nem oltott senki.
Éjszakai párbeszédemet
a márianosztrai kutyavonítással.
Anna üzenetét,
kinek ha lennél, legfeljebb középső lánya volnál,
mégis kishúgod ő az egércincogás-emelte szénán,
húgod a tűzfény-ingéből „kifordult bandzsa
süvegcukor mellű” kicsi papnő,
aki fölém térdelve Téged előképzett,
csókjaiban megjövendölt,
ki cigánykereket hányt a tatárnak köles szemű hóban,
míg agancsomon az összefolyt gyertyalángot,
menyasszony-uszályod megígért röpdösését
menekítettem tömlöcről tömlöcre, erdők alá.

4

Ott agancsomon minden fény kihunyt.
Ott földre fektetett szarvasfejemen átnőtt
a bundásbogarat hízlaló pitypang.
Katángkóró hajnali kékje ott hamar őszi
esőcsurgású bakszakállá vadult,
fekete fává nőtt ürömmé –
hogyan mondhatta volna a tizennégy éves gyermek
annak az erdei vadnak,
ha nem Angyalok feszítik szét a száját,
hogy „mindörökké”!?

Ó, és hogyan futhatott úgy e szó elől?
A murok halotti lepedőjét lerántva rólam,
úgy mégis hogyan is futhatott,
hogy rejtekhelyei előtt
kikerülhetetlen nyomokat hagyott!?

Szívdobbanásaitól ellágyult a bőrét érintett ág
s tüskéit rólam visszahúzta.
S az éjszakai álomba merült folyandár
megnyúlt virágtölcsérei
sóvár árammal kezdtek
kezével borított arcáig elfényleni.

Menekült, de akkor már minden mutatott.
Cseppkőbarlangban ült,
szabadító vízmosás-szón töprenkedett.
De belül nevemen szólongatott.

5

Ki megy a sorsával szembe arccal?
Mikor az ég, a jól ismert táj,
mint fejszecsapások között a tönk, megreped,
mintha a túlsó oldalon most hatolna bele az ék,
s a repedésből ömleni kezd a Túlnan fénye,
lobogva vakít –
mégis áll ott a fényben derékig valaki.
És int neked.
S az ujjhegye ég.

Folyik a könny, folyik a szem,
minden régi seb kivérzik,
s mint viharban a hárságyi rózsalugas,
eszeveszett piros hóesésben fosztódik
sziromcseppekre a vér,
amíg a test már csikorgó csontú
magház-kopasz, bibe-csupasz.

De az ujjbegy ég, és egyre int,
és lépni muszáj a fejem köré font karu aluvóval.
Ha nem Angyalok, akkor hát mások,
de mégiscsak valakik fűzik
tántorgó léptemet zeneszóba.

Egészen biztosan a régi ház! A fürdőloccsanású!
Lepkékre féltékeny függönyei
ahogy végigúsznak a kertemen.
Sírjukból kivetítődő óriás nagyszülők,
kiknek kuncogása
lábujja közé guruló gyöngyöket terem.

Valakik szavára Ibolya néném púpjának kupolája alatt
mégiscsak összeverődik egy templomnyi gyülekezet!
Vérebpofába – szívem húsa helyett –
mindig repül a tömegből falat!
És hallom, sokan, sokan diadalmasan csöngettyűznek,
s érzek levegőbe emelt szőnyeget,
ahogy anyám ölébe vett és térdein léptetett,
talpam érint virágágyásként porhanyó tenyereket.

És akkor már ott vagyok! Úgy érzem, ott vagyok!
Tíz halált kihalva emelem Feléje testemet-testét.
Még! még! kér könyörgő paranccsal,
mint ki az idők kezdete óta várta e pillanat beteltét.

De teste szivárvány.
Mint üstökös uszálya percre beborít,
égő ujjhegye áthatol rajtunk
– ő a karomban föl sem ébred.
Csak én látom, hogy szem a szemet, száj a szájat,
testüknek minden hajlata, halma
egymásra úszva kitölti egymást,
mint öntőformáikat a forró ércek.

Aki felé mentem, s akit hozzá vittem: egy volt.
Egy a végzet.