Hátunk mögött lakott Füstharapó.
Megmutatta tűzoltó zekéjét.
Távollétében csöpp felesége
a kifényesített csákóval várt.

Kötöttem volna baltáját is én,
tenyérhorzsoló sárga kötelét,
végigzúgott volna kertjén lasszóm,
derekamon a rettenetes csat!

De Füstharapóné nem adhatta.
Tárt csak nyikorgó diófa szekrényt,
s a nyugdíjas hős ruháit lesve,
csákót és baltát – könyvre találtam.

Ó, bűnök bűne, könyv! Rongyszőnyegen
a cilinderbúra ahova süt,
bő lámpafény tócsájában áztam,
mint nagymama kiflije a tejben.

Füstharapóné guggolt, suttogott.
Félve az ablakra néztem s rémlett:
függönybe bugyolálva kiúsznak
képeskönyve bűvös alakjai.

„Igaz, hogy éltünk sok ezer éve?”
Ládán, első álmomból riadva
vártam anyámat. Ingatta fejét:
„Néha úgy érzem, mi most sem élünk.”

„Mondd, vándorok vagyunk, mint a lélek?
És igaz a Lépcső, amin föl-le…”
„Eh, Ibolya nénéd oda-vissza
naponta négy órát vándorolgat.”

„Villamoson!? – mikor visz magával?”
Csönd lesz. Összegörbülve elalszom.
Mükerinosz fáraó felém lép.
Vén könyvből út lesz, azon döng végig.

Jobbján nagyobbik Rátasi Évi.
Fél fejjel kisebb, gyöngébb: a balján.
Nem tudnak akkorát lépni, így hát
szűk ruhájukban vonszolja őket.

Ők mosolyognak, távolba néznek,
szemhéjuk duzzadt a fönnlevéstől,
de megemelik gömbölyű válluk,
nem ellenkeznek, jönnek maguktól.

„Évi”, mondom reggel, „a nagyobb vagy!”
Bújva ingéből mosdik előttem.
„Istennő vagy”, simogatom lábát.
A mosdó hűs zománca hozzám ér.

Kisebbik istenlány felöltözve.
Szemhéja még duzzadt tollasvánkos,
de csipketeáját ahogy issza,
negyedikes barátnőm lesz ismét.

„Na és mondd csak, jövünk minden éjjel?”
tudakozódik, ha senki se hall.
Nem tudom, elhiszi-e, hogy régen
Mükerinosz mellett két testben élt.

„És mindened olyan, mint a könyvben!
A megszólalásig. Kivéve ezt:”
Lábfejére mutatok. „A szobron
vastag bokájú, nagy úttól püffedt”.

„Te melyiket szereted közülük?”
„Téged szeretlek, hiszen ők: te vagy.”
„De olyan jó lenne megtalálni.”
„Kit?” „A kisebbiket úgy szeretném!”

Szemében egész erdőt láttam.
Levéltenyerek szemem befogták.
„Olyan jó volt rádismerni bennük”,
súgtam, s éreztem, már hárman vagyunk.

Éreztem szememen ujjaikat.
Kézen fogtak, ösvényeken vittek.
Valóban így állunk, Mükerinosz?
Vonszolnak ketten vak világon át?

Jól tudom a bokorsuttogásból,
hogy ez az a föld, ami az enyém,
itt születtem, ez az örökségem,
érdes állatnyelv simítása mondja.

És hallom egyre nevetésük is,
tudom, mindenben megegyeztek már,
s minden, minden jó – mért fáj hát mégis
összepillantásuk fejem fölött?