Fodor Andrásnak

Ott, Katmandúban ami megesett,
a költővel mindennap megesik.

Vállból, combtőből metszett végtagú
torzó a Margit-szigeti kosárban.

Nyelvét kényura nyomban kitépte,
mihelyt első gyanútlan verse kelt.

Irkalap-fehérként szamárfülét
kiszúrt szemébe begyűrte az űr.

Már nem nézhet vissza eltökélten
képmásunk taszigálva Istenig,
ki jászolágy szénáján könyökölt,
s oly képpé vált kinek-kinek: vágyunk
tengerár erejű betelte lett.

Értelmünk majomház-rácsa olvadt,
és jászolágy szénáján sötétlő
testnyomunk gödrével összeérve
a szárnyas nyom, sarkunkig borító
szárnytollaink árnyék-corpusa:
ránk bizonyította, hogy megölelt.

De Katmandúban ami megesett,
a költővel mindennap megesik.

Öngyilkosok akváriumában
kék-vörös csövek kígyói szegzik
pokláig fülelő műszerekhez.

Fekete frakkjuk alá rejtik esti
bőregér-szárnyuk a porkolábok.

Lesik papucsban csoszogva körül
– ők már a medve bőrére ittak! –,
vajon a keselyűknek vetett máj,
a szelindek-pofaszőrt befestő
véres szív helyett még meddig lüktet
csillagok hajszálerein függve?

És az üresen sugárzó kasból
a vers kiszól. Zizeg, mint jászolágy.

Bőregér-hártya vinnyogva olvad.
Szeneszsák-fekete frakkjuk reped.

Sírásó lapátja röpít rögöt.
S látszik két testnyom! S mindegyik szárnyas!

Onts rájuk kloákát! Rakj tömegsírt!
A Föld felét zárd rájuk szögesdróttal:

fejtől bokáig szárnnyal betakart
testnyomuk gödre rögön átmélyül.