Mikor a harangokhoz címzett terembe léptél,
megbolydult közepén a tücsökföld,
fény buggyant át a százrésű deszkán,
meleg vacsorafényben úszott a kutyaugatás is,
nehéz csípőjüknél átölelte a Sorsszövőket.
Szél is volt. Lobogott benne a nagy, fehér főkötősátor.
Szitakötőszárnyból egész földnyi torlódott össze a horizonton,
mint dirib-darabra hullott templomablak.
Egy messzibb hajnal szivárgott rajta át.
Talán a tenger.
Mikor a falépcsőre ültél, egy ló hajtotta fejét öledbe:
füle hátrasimult, a nyújtott pofán az orrcimpák remegtek,
szóltak-e hozzád a beteljesülés apró jelképei?
Még jó, hogy a benti csengőzsivaj felé fordult tekinteted,
nem láttad a zöld legyek itatóját, sebes hátát,
férgek fehér rózsáját a láb fölött,
azt sem láttad, mikor a szél feldöntötte,
s kihűlő nyakán ujjaid késő üzenetével
a tücskök göröngyein nyikorgott át vele
egy huszadik kerületi kordé a csend felé.

– Nagyon öregek vagyunk mi már, mondták a Párkák,
és nézegettek nagyító szemüveggel.
– Nem tudjuk telemerni a dézsát.
Csak a gyerekkori fényképeket bújjuk,
csak a tűzfal árnyékában fogócskázunk együtt.
Fehér bort iszunk
s a hold lavórjában gyöngéden megmossuk egymást. –

És megsárgult, öreg mosolyukba öltözötten
szétszakadoznak szemed előtt, mint sziklákon a tajték.
De mégiscsak ők a Párkák!
A konyhán átfolyó patakban buzgón mossák a fölhasított márnát.
A szénapadlás-szagú ágyból kikergetik a fácánokat.
Havas zsabójú blúzban, ezüst hajukban vízhullámmal
tessékelik sorra a kérőt,
Hullatag Balázst, Kiskatona Istvánt, Szakállragasztó Pétert,
de hátuk mögül csúfolódó bagolyszemük villogtatják:
– Karácsonyra súrolókefét vesz a feleségnek!
– Egyetlen üreg a teste: feneketlen bendő!
– Ágyban heveri át a télvizet: egyszál nadrágját elitta.
– Favágó ez: fűrészelne csak látástól vakulásig!
Füled befogod a vastagabb szóra,
de bukfencet vetsz, mert megszabadultál,
s hogy: csiszi-csoszi, kísérik kapuig a fölsűlt hímfit,
te azalatt a piros párnájú hintaszékbe surransz,
s hogy ne lessenek ki platánfák fülönfüggői, a rigók,
ablakra borítod inged,
míg öled pázsitjába ejtett kézzel
fogadod a deszkafalon átérkező koraesti csillagokat.
Ha barátnőim lehetnétek!, szólsz a van és nincs közt ingva,
hintázol a lehetnében,
hiszen tudod: a Párkák rossz anyákból,
alakultak haranguszályból, gyerekhomályból,
se tücsökföld,
se patak a konyha kövében,
se arany nyelvét kidugdosó fény száz repedésben,
egyesegyedül van az álom –
hisz én is álmodom föléd borulva, mikor kinyílsz
e tengerre vetett ágyon.