A madarak fástól, ágastól fölröpültek.
Nincs húsvéti zászló selymesebb, ahogy a
hajszálgyökerek rózsaszín fehér csigái
a kőkerítésen csak átgöndörültek.

És bekötötték a szememet, a szemedet.
Mint fekete bársonyba bújt légtornász a
fénytörő küllők kerekén, a kötélen,
vállamhoz vittem madaramat, a kezedet.

Nem tudtam: szobrokhoz ütődöm – cölöphegyhez?
Vagy a kivégző osztagon most tiporna
virágos-mellű tavaszunk? De az álom
legkékebb útja nem illik a vesztőhelyhez.

Szorítottam hát magamhoz, számból itattam,
sodortatva is csak a kötélen lépve
madaramat, nyakam körül a kezedet,
a csillagok fehér csigáival hajadban.