Legszebben Olaszi Baba pisilt.
(Ha trágárságra gondolsz, köpd szemen
magad, képmutató.) Baba nekem
églakó királylány volt, ha kinyílt.

Letérdepeltem én, mint nagymisén.
Lába alatt a fű imaszőnyeg.
Láttam indiai táncosnőnek:
átalvitt hídja szivárvány ivén.

Soha máshonnan, csakis e hídról
lelépve állok otthonom előtt.
Fölemelt ingének fényébe nőtt.
Szám rajta áttörve hajnalpírtól.

Minden szemfényvesztés. Mozivászon.
Lóg orrod előtt: mögötte a fal.
Pereg, megállni sohasem akar.
Elmúlik: most, holnap, télen, nyáron.

Kapkodj: szegélyén a kis ablakok
rámájába nem szorítod magad.
A legédesebb helyzet sem marad.
Hű: a veszteség. A hiány: rabod.

Csal, ha eljön, igaz, hogyha múlik.
Dörömbölsz? Hajlékod légvár: Idő.
Mozizva néma gödörbe visz ő.
Cédulázgatod a Földöntúlit.

Mert nincs! nincs! nincs! Légy hű már magadhoz.
Vesd le angyalaid. Vereséged
röggé válva látni rögeszméket?
Keselyűdet, ha májadhoz kapdos?

Vagy úgy! Ajtódon fennkölt kopogás?
Tanácsba hívnak? Bíróvá tesznek?
De, hogy a farkasok elé vetnek,
arról mily kengyelfutó harsonáz?

Hívnak püspöknek? Löknek tömlöcbe?
Mint kígyóra farka, visszalegyint
páholyok alján vessző, pont szerint
tudásod bolond bumeráng-röpte.

Csak, mert összegyűlt még egy kis többlet.
Amit (ha lesz még holnap) elvetünk.
Foszlánnyá tépve óvatos hitünk
– súlyzó botodon eged és földed?

Szép mutatvány! Az az egyensúly csak
ne volna oly tűnékeny, széteső!
Pattanásig figyelve, őt leső,
szádba verejtéked savat csurgat.

Mert csorbája nem az, hogy soha nincs.
Hanem, hogy elcsigáz, megöl, ha van.
Ó, van – amíg ráfeszítem magam.
Harmónia? – Kereszt, vérprés, bilincs.

S mint zsonglőr pohárhegye a tálcán,
míg csilloghat, s gyönyörködtet, ragyog:
én elemésztett árnyékod vagyok
káprázat-egyensúly, széttört bálvány.

Légy bigott. Tégy két lóra bár. Veszett
viszonylagosság – csapj oda kantárt.
Remekmívű tettel játszd a kontárt.
Herceg, eljön a Tél, s hol életed?

Didergünk. Minden átrendeződik.
Nyűves nyáj félig barázda alatt.
Őszöd lefoszlott. Most beszántanak.
Felelj, mi világít temetődig?

Olaszi Baba vízköpő szobra.
Nem márványból. Nem repedezik szét.
Vasból? Nem viszik ágyúnak innét.
(Trágár kotródj!) Ismerj templomodra.

Mise fölött a karzat nem lebeg
énekelve úgy rózsaablakig,
ahogy emelkedtem a Csillagig,
kérlelve kértem: süsd be éltemet.

Szótlanul kértem: orrcimpáimmal.
Óvó kéz mintha vinné a kezem:
jobbik énem szállt reszketésemen,
hulláma közé gyönyörrel, kínnal.

Szótlanul kértem: érintésemmel.
A szegfűszirom-érintésü test
finom dűnéjén aranyszál-füvest
hívtam édes i-vel, puha n-nel,

hogy vissza majd, mint hazátlan, éjjel,
az óhazában hagyott kincsekig,
hozzá találjak, s holdas térdeit
romolhatatlan nyissa rám széjjel.