Tört, kecskelábú asztalok falnál.
Az ujjbecsípő kertiszék-sorok
guggon merednek: színpadon forog,
lábra cseréli halfarkát hablány.

Aztán lezajlik egész jelenet.
Két Guberáló gyémántot talál.
Szeméthegy sarkán Gyilkos lesbe áll.
Szó alá harmonika nyekereg.

Valahol, talán a Citadellán,
indul a Macskatekintetü Nő,
a látomást hogy betetőzze ő.
Szeméthegybe belevág a villám.

Színfal mögött láb eget mennydörög.
Két Guberáló féltérdre esik,
nehéz fejüket műszelek verik,
gyémánt bukdos csere-markuk között.

Vág szuffita-villám. S lám, a Gyilkos
karjának szőrén edzi a pengét.
Újabb mennykő – s a női jelenlét:
szoknya harangoz, didergő-titkos.

Hogy expozícióm ilyen nyújtott?
A többi majd pár sorba belefér.
A Lány jön. Választ. S szól: „A kedvemért!”
S egy Guberáló már porba sújtott.

Mint kidöntött fatörzs, felkönyököl.
„Bűnöd bocsátom, de Ő: enyém!”
Nézik: lelke szökik leheletén,
s gyémántját ejti szétnyíló ököl.

Ezzel meghal. A markolt kezecske
lerázza terhét, másikig repül.
„A nő”, szól amaz, „csak szerencsét szül”,
s nem sejti, mi suhog felette.

„Suhog a szoknyád, combod tündököl”,
szól s nőszembe gyémántot szikráztat.
Ámde a csók morfiumba áztat,
hogy hallná, hulla, éppen mit közöl?

Mert a hulla unva fatörzs-estét,
felül az árnyban és szól hallhatón:
„Vidulj cimbora, kedves altatóm,
nem csókolod végig ezt az estét.”

És csettint a Gyilkos elismerőn,
mert a Másodguberáns íme, kész.
Megfojtotta a gyöngéd női kéz.
Mint alma fáról, csüng hulla a nőn.

„Fölös gyümölcstől megszabadítom”,
búg mellből a Gyilkos és ott terem.
„Ez a kis kő itt a legjobb helyen.”
És billeg a Lány, mint ujj a sípon.

„Tied, szívem! S leszek a cseléded.
Hajammal fényesítem a cipőd!”
S szánva magát, mert ebből már kinőtt,
Gyilkos a szép macskaszembe réved.

Mint a temető sírgödre, vakon.
Mint üreg, ami tetemére vár.
A vihar elült. Sramlizene száll.
S a Lány meghal. Bár sajnálja nagyon.

„Utamba, szép lány, miért keresztbe?”
tűnődik, s hullákból rak egy kévét.
Gong jelzi a véres dráma végét.
Irtózat s könnye ül a szemekbe.

Ám ekkor szürkén, mint a Múlt Idő,
a Tanulságmondó kihirdeti:
(a hullák ruhájuk törölgetik)
„Csiszolt üveg volt csak a drágakő”.

Elárvult Gyilkost, késsel merengve
(vörös festék bőségesen csöpög)
cipelik tova színfalak között.
Három hullája sétál terembe.