Galambosi Lászlónak

Pesterzsébet gránit-kerék éjjel,
átforog az üstökös alatt.
Bámulom a csillár-koronákat
üveg-vérben őrző tornyokat.
(Galambosi László: Látogató)

Aki esti holdfényben érkezik, lát földi csillagot lobogni
a toronyház-ablaksorok sok-karú gyertyatartóin.
Káprázó szemű vándor mégsem gondol ravatalragyogásra.
Mint földből kiásott kincses kazetták,
gyémánttal lesózott szalonnahátak,
éhező szemébe fénylenek így a köleskásás tál gyöngyház­ szemcséi.
Puszta látásuktól megszűnik a hát borsódzása.
Bozót mögött lopakvó farkas is megkeresztelkedne,
ha aranypillangóit az ablak kiveti szimatoló orra köré.
Ó, nagyon is jól tudom én a vérpirosra lucskolt hóban,
réten, csatatér-ragadványban, csonttaposó hazamenekülésben,
agyvelők szivárvány-fehérlésű lidércével a vérivó tarlószáron,
a mindenhonnan visszajövés üvegszilánk töviseitől sünösödve
jól tudom én, hogyan fest odakintről az ablak.

Nem kopársarkú ravatalozó férges üregének (de nem ám!),
ahol négykézláb hiába reszket a fölgerjedt fénylés,
mint fogatört Pasolini-apáca a várakozás évtizedeitől
hihetetlenül hosszúra görbült vessző rézzacskós bokra előtt.
Csakhogy ezt a jános-apát-ágat nem emeli a Gazda örömlihegése.
Csupán csak holt. Mint harangtalan harangkötél, lecsüng. Rángatható:
nem tátog bociorr-rózsaszín angelusz belőle.
Nem fröcsköli tele némbere sótartóját hallelujái savával.
Megfeketedett, mint Spanyol Fülöp már királykorában;
fékeveszett benső nyüzsgését elhalálozása merevsége alá rejti.

Áttelelt, fekete trágyadomb a tavaszi vándorfű
smaragdos nyelvecskéi alatt – ennyi már.
Mit neki elzsibbadt apácája, a négykézláb sóvárgó!
Még ha nem az önnön ravatalozójának megőszült fénye volna –
hanem hancúrozó medvebocs-lányka, hánykódó köldökének harmatával,
óriás combjain éppen csak kikelt párhuzamos pehely-veteménnyel,
ki ölének kagylójában tengeralji szirmok
egymásba csavarult rózsáját mutatná,
ahányszor félresiklik bőrének párnás pajzsa róla;
s még ha egy Kőrösi Csoma zarándok-szenvedélye
tapaszt is szájat a talpán,
s a térdhajlat húsvét-havára útjának felén túl
a Himalája-meredek combból gömbölyödő oltár
Buddha-mosolya ragyogna –
akkor is, e mezőben kiterített: csak egy hulla.
Ha nem is köréje szúrták földbe
a toronyházak sok-karú gyertyatartóit.
Hanem tetemén át terpesztették mindenfelé
a házak talpát az anyaföldbe.
Még csak nem is hóna alól, lába közül ágaskodnak,
áttörték inkább melle Jutadombját, s medencecsontján
mocsárló Kakastóra betonoztak gólyalábat.

De fölbűzlik a tizedik emeletig. Körömdarabja ott úszik
a vasárnapi húsleves zsírarany lótuszlevelei között.
Borostái előkunkorodnak a frissen áthúzott vánkos tollából.
Hallani a szöget hullató, az apáról fiúra szállt rideg lábbeli
követ repesztő lépteit a lépcsőházban.
Bennünk minden emeleti fordulónál leszakad a végzetes kristálycsillár:
zuhan a gyerekkori filmhíradók bálterméből,
s a frakkok fölött oly jeges közönnyel keringő,
néma kilincseink réz-szeme előtt omlik folyosókőre.
Mint eloltott gyertyabél füstszála,
hajladozva átbotorkál a kulcslyukon.

Fölvert koromként bemocskol holdfényt.
Verejtéklucskos ingre ülepedik, ott súg-búg a fülbe:
„Látod, otthagytam őket! Megérkeztem a bálból!
Nem volt hiábavaló, ahogy a kisfiú gyöngyrekeszeim mögé benézett.”
S patkányharapdálta ujja fertőző érintéssel szemhéjat lefog.

Alszik egymással az Égi, a Földi.
Mint szövőlepkék fehér mocskával beköpdösött fáról
gyümölcs helyett,
köröttünk undorító pókhálózsákba varrt
alvó férgei himbálóznak.
Vagy mégsem?
Az ablaksorok körhinták ezer villanykörtéjét sütik
a vándor szeme közé.
Jön, jön a megtévesztett.
Lacipecsenye-szag a hullabűz.
Rohadt liliomszár szaga helyett
virágos szoknyák testszagát érzi.
Zeneszagokat.
Illatszínek árnyalatai hímezik körül a vállára kihajtott inget.
„Itt aztán szövik a jövendőt! Úgy élek itt, ahogy majd kéne” –
veri fel pacsirtáit a lélek szántóföldarany alja.
A vándor egyre közelebb lép.
Én pedig lámpát oltok.
Legalább egyetlen ablak fogadja őt igazmondó sötétséggel.