Úgy jön ez az idei Kikelet, tántorogva.
Hármas sújtásra se hullott feje le a porba.

Ház mögötti lihegéséből úgy hallom, félig
még alszik – álmodd csak a bakó sújtását végig.

Azt álmodja, hogy föl-le pattog feje a lejtőn.
Vérvirág a völgyi toronyhoz dűlő Teremtőn.

Vérpettyet ejt hófehér szmokingja hajtókáján
– súrolná, mosná! –, de nem ér ő oda a lábán,

nincs karja, hogy a hófehér Urat átkarolja;
hófelhő szívvel áll Az, egéhez támaszkodva.

A csillár se leng ki, a hívők is énekelnek.
„Észre se vették – álmodja ő –, hogy lefejeztek.”

Pedig már itt van! Árnyéka kúszik küszöbfára,
mint délnek lejtő gyümölcsös virághavát rázza.

Ahogy megújult fűz hordja sarjú-füzéreit,
hajából arcunkba fű, ibolya keveredik.

Dülöngve húz maga után karján tekeredve
menyasszonyfa-uszályt – a Tejutat, földre ejtve.

Forrás, illatos ér szökdös falon át lázongva – – –
Bele ne ütközzél a vérszöges husángokba!

Lánykéz oldja le rémálmod kendőjét szemedről!
Ne: „Lázár!” – mondja: „Sámson!”, ha karodba veszed föl.