Gidren-gödrön imbolygó rongycsillag,
magában mormogó csöpp kísértet,
Adamcsik néni jön a mocsárból,
cafrang nagykabátban, mellén lámpás.
Hogy csetlik-botlik! Lámpása fénye
megvakította, mert belebámul.
„Így a kutyák is eloldalognak”,
mondta egyszer, „meg táncolást nézek.”
Gyanakodva pislogtam nyikorgó
vasvázba fogott lámpakalitkába:
guggolt, mint füst kéményre borulva
félénk kis láng ott – de hol a táncos?
„Hogy láthatnád, ha kifelé nézel?”
korholt szelíden. Lámpája lángját
orromig nyomta: jó vas-szaga volt.
„Látsz-e már bent tűzgömböt forogni?”
Jön Adamcsik néni júliusban,
redőt eresztő fehér ruhában
imbolygó szomorúfűzfa, térden,
szálhaja ússza körbe a lámpást.
Napraforgótányérra kitűzve
hoz méregüvegcse színű lepkét,
ájulás ellen füvet anyámnak,
virágmagolajat hátfájásra.
Nagymama a könyöklőről nézi.
Csak Ibolya néni pusmog vele.
Ruhájukból fojtó ősz szaga dől,
füstölög, mint fölásott avar.
Sietve tesz-vesz a két kis púpos,
fa alól szilva söpretik elő.
De dáliák nevetik őket, s rám
Évi köldöke fénylik át rajtuk.
Ők össze-összeborulnak egyre,
mit sem tudnak kertem titkaiból.
Évit most fekteti ágyba anyja,
piros lámpafény húny. Sóhajt az ablak.
Elülök már a verandalépcsőn.
Adamcsik néni olyan a fák közt,
mint az óriás, fölhevült álarc:
lépegető maskara parázsból.
Velencében ereszthették szélnek.
Sárga ég átverte sodró lánggal.
A nap zuhantában fröcskölt rá vért.
S ide esett, itt hánykódik égve.
Hánykódik? És ha a Táncmester ő?
Még a lámpalángnak is dirigál!
S ostoba, suttogó dáliáknak.
Forgatják szavára kéz-levelük,
fonódnak rám, sziromfejük kigyúl,
hívom a kertbe, alájuk Évit:
fürkészve néz szét, vetkőzik hamar –
tűzgömbök forognak fűágyakon,
Évi lábához lágyan ütődnek,
összefogdosom éhes szagukat,
ragaszt kis hasa oválisához
mézes ragasztónk: a tűz közepe.
Mikor nagybátyám hozta Ilonkát,
ő meg Jozefint, ő meg Rozinát,
Adamcsik néni, hoppá, lehajolt:
lángot loccsantott három cipőbe.
Pedig mindhárom igen lukas volt.
Ilon kisujja cipőn kisbaba.
Mégis azt láttam, láttuk mindnyájan:
selyemmé válnak, sarkuk arannyá.
Topognak tűzben. S mint fény a tükrön,
úgy korcsolyáznak fűre hullt havon.
Mert hó hullt. A fa kérgéről porzott.
S cipőorron három orsó pörgött.
És pörgött a meg sem hajolt fűben
Ilonka, Jozefin, Rozina ott.
Évi azt súgta, még jobban fogja
pörgetni magát az esküvőnkön.
„Meztelenül?” – leheltem fülére,
s mintha őt nézném, befogta szemem.
Három orsóról pedig csak vetült
szanaszét a kertbe habos cérna.
Hónál fehérebb, szikrázott egyre,
tekergőn, mint vízben jácintgyökér.
Vastagon, mint végtelen szál tészta –
térdelt nagybátyám: falta magába.
Körben állt az utca. Kopogó szem
jégeső-verése pengett csodán.
„Édes?” „Diós?” „Nem!: mézes-tojásos!”
„Túrós? Szilvaszirupba itatva!”
„Birod még szomszéd?” „Ez ám a bendő!”
„Ha édes volna, megutálkozna!”
„Citromos-tejfeles lesz, ha mondom!
Lábasnyit szoktam bekapni ebből.”
Szól könyöklőjén nagymama ekkor:
(büszke anyám hiába int, „mamus!”)
„Látod fiam, mondtam Ilonkának,
csak egy markéknyit dobj a levesbe,
fölforr, megdagad, majd kidobjátok!
Osszad be apránként – hosszú az év!
Most nyeld csak, fiacskám. A szaga jó.
Hja, nincs jobb, mint a tyúklevestészta.”
„De mamus!” rebbent Ibolya néném.
Házba szaladt, tányérral bújt elő,
s a kopott, vasízű nagykanállal
jól megpakolva szállt nagymamáig.
Szállt, mert szárnya támadt púpja mellett.
Nagymama földerült arccal evett.
Anyám-Aranka hátat fordított.
A szomszédok kapunk kiemelték.
Mindenki evett. Dióst, tojásost,
tejfeles-citromost – amit kívánt.
Aztán egyszer csak csönd lett a kertben.
Adamcsik néni ment a mocsárba.
A három testvér egymáshoz tapadt:
kettős lakattal aludt Ilonka.
Nagybátyámnak csak cipője jutott.
Lukas volt újra, nézte az urat.