Ne haragudj Gí, ha konyhacsempék között ragyogtat
a versből kifelé bukó szó. Tudom én, vásári fényképész háttér,
festett tündöklés lukkal: abba dugtam holdlány-fejed,
átírtam szemed arany rostélya mögött lelked jajveszékelését,
arcod fegyelmezett aranyfüst-derűjében bízva,
lényed pompás kis örökasszonyi jelszóvá érett: Jöjj, terítve van!
Ha egyszer vers, hogy három hétig e villa konyhája
leereszkedett eléd, mint színpadra a függöny két felvonás között,
hol fiamat anyjánál édesebb szavakkal hívtad
vacsorázni – s közben tízszer is tártad-csuktad a hűtőszekrényajtót:
kedvtelve forogtál egy szem gyümölccsel. Vendég voltál.

Mint ahányszor autóból kiszálltam. És páholyba beültem.
S hosszú borvörös lepellel borított emelvény bikafej-magasán
szavaim vér helyett folytak. Szállodák csiszolt tükreiben
helyére csúsztattam szikrázó nyakkendőm, s a tapsra
fölemeltem nőktől kölcsönkért kezem: Elég, hisz egymás között vagyunk!
Csakugyan? Otthonukból érkeztek az egybegyűltek.
Én ócska utazótáskámmal túl az Óperenciáról. A küldött.
Ó, szerkesztő úr, mondta a főispán Kaposváron ezerkilenc-
száznegyvenhétben mosolya gyárablak-félhomályában,
de a csillár üveg kösöntyűi hamis kacsintás-szeletekre
szabták a pillanatot hátam mögött, míg belém karolt.
Az ő oldalán pálmafák álltak. Szőnyegen lépdelt,
mint aki lakkcipőben sajtol szegfűk futószőnyegéből illatot.
Az én oldalamon P sara sehogy sem ért véget, széllel-
bélelt nadrágom szíját csontmarkukban tartották halottaim.

Ahol neki süppedő kókusz, nekem csapóajtó. Ahol
metszett pohárban a bor forr, s havon borókafenyves,
nekem ott csillámló, elkékült hegy s a szél epilepsziája.
Éjszaka beszállingózó hó számon szétolvadt csillaga megitat,
álmomban látom, Ifjúság, meztelen fiú szobra, csúszik alá
a hordalék-rétegekben; orrtalan, kartalan; csorbult
kő-mosolyával bányamély cicomázza föl magát; lábfeje
göröngye (az ujjak már lerepedeztek) csillét tart féken.

Ne haragudj, ha kezedet fogva ez jut eszembe.
Csak azt mondhatom el: kisebesedett, tisztogatva
a szemétre hányt fiú-törmeléket,
s szétdarabolódott, amikor szobrát összerakta:
vállcsontját átültette, bordáit megfelezte, hűs virágbőrével
tetőtől talpig bevonta – mind, mind a szorgos kis kéz!
Olyan, mint az anyaföld: engem hordott. Egyszavas
vers vagy: Föld. Föld! Földem.
S két szó leszünk a fejfán: Vendégek voltak. Kétszavas vers.
Akkor végül, mint ritka felhő szétoszlik néhány félreértés
– hogy az út egyik oldaláról hiányoztak a pálmafák,
s leggazdagabb éveinkben is egyetlen otthonnal kevesebb készült.
Ó, majd P mocsarán is emeletesek a korzók,
s gyöngyházba foglalt állótükrök között vezetnek lépcsők teraszokra.
Szárszón, a sínen lefüggönyözött óriás leányfej:
fárosz áll. S szárnyalva indul gyűjtés további fároszokra.