Szemben velem az egérszínű cserépfedél.
Tetején vörös téglasor,
e percben elhagyatott macskasétány.
Mögüle nem az ég:
fénytelen nylonzsákba gyömöszölt esővíz
fenyegető fürdője csobog.
Legmélyén derengő fényudvar.
Süss fel Nap, titokzatos!
Csönd szúrós szövetéből
mindig előketyegő masinám!

Szellőző ablakaim – éjjel:
rakétaágyúcsövek.
Mikor az ég: ég. (S azonfelül néhány csillag is süt.)
Augusztusban itt is lefuthat egy.
Pusztulása hosszú ezüstsikolyán zuhan alá.
Az éjszaka itt olyan, mint
összefogódzó, pusmogó tűlevelű bokrok.
A holdfényt mindig egymás képébe rázzák,
mert nem is bokrok, hanem
fölhúzott fogínyük ragyogtató,
holddal labdázó kutyák.

Kilövöm magam közéjük,
olykor Gível,
s térdig gázolunk a város szikravető tetői fölött
a mélyen alvók szívdobajában.

De ablakaim nappal
csak magosra helyezett világító rések,
bár szűk marokkal adagolják a napot,
mint sáros kocsilámpa a világot.
Akkorák csak, hogy két szenesember tenyere befödné,
a szemöldökfa fölött akaszkodnak meg a falban,
mint őszre váltó, hulló hajban kislánykori párta.
Nem oda valók. Hát te idevaló vagy?
Hol vagy te? Hova kerültél?

A szülővárosomban. A Zrínyi utca 24-ben.
Innen nem látható, de hallható a ház.
Ablakaim nappal nem rakétaágyúcsövek – fülkagylók.
Csukott táblákkal is egyre kimerik az udvart.
Ülök odúm mélyén
s talán, ahogy vakító égből lecsap zsákmányára a sas,
(régi gyerekkori emlék) közel hozzánk,
hogy nagybátyám fejéről kalapja hátraperdül,
s fölugorva, káprázó szeme a jelenésre mered,
olyan váratlanul kerülök más tér és idő síkjára hirtelen,
nem is én, hanem a rikítóra festett pléhpojáca:

Bent csupa zötyögő fogaskerék és villanykörte,
színes füstöt szivárogtató festett szemgolyó,
és a tátogóra pingált száj mögött egy furcsán
ki-be türemlő kicsi tömlő, sóhajokkal és jajokkal teletömve:
vásáraink kedvence, a szenvedő bádog hóhér!
Gyermek és igásló kikorbácsolt halálába gyönyörködők
dagadó, szőrös szavára kézhez áll a gomb,
s pénz után nyüszít a trágyalelkek ítéletvégrehajtóján a nyílás:
2 forint ellenében kívánt mértékig megőrli az áldozatot,
felnégyeli, égő üvegfóliába csavart velőt készít belőle,
csak a 2 forint dobandó be a hasába,
csak a kivégzésnem lehelendő a fülébe,
s megy minden rendelés szerint,
színes füst kígyózik a szemgolyóból elő,
s az áldozat bárány-nyöszörgése felerősödve
kanális zuhatagban tör fel a bádogtorokból.

Itt mindenki kiszúrja valaki szemét, lábakat tördel,
vitriolt önt a szomszédnő a kedvesnek talált arcba,
nem tér és idő másik síkján, vásárok forgatagában,
ahol pléhfejem megtelik emberöléssel,
mint fészek a tojással,
hanem magasra rakott ablakunk alatt az udvaron.
Itt tavon-úszó-szirom-szemű kislányok is
napon sütkérező krokodilusok,
s az egymásra vetett cápatekintetek halálosak,
mint kabát alól kirántott kések.

Gível úgy élünk itt, mint egy
(Rouault is megfesthette volna) bohócpár.
Az idősebbik mindig bemenekül a fiatalabbikba.
A fiatalabbik mindig befogadja.
A szerelem sűrű aranyzsírpettyes anyatej is.
Olykor a gyermekkorú lesz a negyvennégy éves férfi anyja.
Olykor a férfi vállal magára megmentő anyaságot.
Régebben – főleg éjszakánként – ez egyszerűbb volt.
Mikor a küszöbig érő barna függönyt összehúzták
az ajtón,
s a lámapoltás ideje eljött,
és megszokott esti varázslatukba belefogtak:
vörös kis heverőjükből előcsalták
villogó havú vánkossal teli ágyuk,
valaki mindig megkocogtatta az üveget az ajtón,
a barna függönyök szétváltak maguktól,
s a félig anyafarkas – félig lányisten
nesztelenül ágyukra huppant.
Az idősebb tudta: nem más, mint Romulus anyja,
s félig: egy lépegető templom,
(ahogy a szenegál táncosnőt régen leírta),
s bőrének sötét aranyszínével az ágyat megtöltve,
míg fürkésző, szomorú farkastekintetét
egyiktől másikig emelte,
ők szomjasan melle kúpsorát keresték.
A kisebbik úgy látta:
földre sorba rakott harangok.
S az idősebbik álmodni kezdte: várost épít,
tavon-úszó-szirom szemével a kislány
kikel a napon sütkérező krokodilból,
s a kedvesnek talált arcba a szomszédnő
saját arcának hómezejéből kap fel igéző rózsát.
Mióta az idősebb tudja,
nem épít ő már semmiféle várost,
farkasistennőjük sem kopogtat többé.
S ha kancsuka-szélben este érkezik s szól:
– Ma kissé nehéz lesz,
és csupaseb arcát szégyenkezve tartja
a fiatalabbik tapogató nyelve elé,
társa gyógyító olajként rásimítja tekintetét.
Egymást karjukba veszik és hallgatnak Róla.