Nincs a nyakunkban a Kis Hölgy,1 s buszra Szeléna2 se süt le;
déli, fehérlő Holdja az éggel együtt inal otthon.
„Felhő árnya, ha tízenegy éve…” – tünődöm a járda
összerepedt kőlapján húzva batyunkat utánam
újra Firenzében, s végig tüzelő Nap alatt – de
hatvannyolcadik évem alá gumiként simulóan
süppedező szőnyeg kerül, s ím évődve dobálna,
mint gyerekét: Mi a tízenegy év, ha azóta Szeléna
lába hegyével a csillagokon pörög, s el kicsi Hölgyem
árnya is úszva, Signoria tízenegy éve üres, ki-
halt tere húny csak3 – s nincs, aki intene, útban a hídon.
Gíre Roberto s vén irodistát játszva a Párka,
nyári ruhásan a Sors tündére nevet kapualjban.
Lift suhan. Ajtó tárul elénk s küszöbünkre behajlik,
mintha előttünk nőne az első ház tetejére,
dóm kupolája s üdén Giottója4 elénk magasodva
rőten a Vén Palotából egymutatós kerek óra-
lappal a bástya-fejékü torony levegőzik az égen.
Hívna Roberto: „Páholy az erkély, ülj ide, látod?”
S mintha az Úr (vagy az Ördög?) igézne kölyökhevü percben
túlra, Teremtés-láz (Tagadás-gőg?) révületében
észre se vette az Ég kapuját; hogy jobbra a vízen
színpada nyílna, s Gi súgja fülembe: „Hisz Orsolya zöldje
ömlik az alján!, s messzi vitorla repülve a Mendi-
canti rióról, este az Arnón fölvonul, itt lesz!,
itthon vagy! Gyere, nézzük a Sors öregecske Anyója
mit mutat?”
Ázik aranyban a két szoba összehajolva,
víg mosolyú ívben kerekült fala közt puha minden.
Csillog a képüveg? Alján szárnyasok illegetik fa-
roktolluk, s gyöngyökként ránkgurul appenin ég s a
Napja – habár csupa festmény sok madarunk! Csivogásuk
titkokat árul el; tűlevelek szaga-íze a szánkban.
Tárja ölét a fotel?, nosza, ülj bele: erdei holdas
tisztás vesz körül; éjjeli nőszirom ejti tenyérbe
mézteli kelyhét. Harmat esett ide, nézd!, tele mind a
két heverő meggyszínű párnarakása ezüsttel!
…Új boltív mögül ágyas aranylás: sárga mezőben
kúszva sötétkék, csöppnyi virágneszezés: pihe nimfa
hemperedése az ágytakaró! Éjkék huzatával
ível az ágy feje: dajka-szelíden ölében az álom.
Vissza, előtér kőboltíve alá, hol a konyha
tág szoba-mérete Gíre hat ingerlő nevetéssel.
Styxi homálya (az ablaka aknaüregbe tekintget)
fényűző ragyogású századom élni-tudása:
szentségtartóként ömöl nikkeli felszerelése
fénye miránk: hűtőbensője ezüstje, akárcsak
mágnesen: ékszer az olló, kés, sima bárd; s gyilok úszik
jéghidegen, tele formatudással elő a jövőnkből.
Innen is nyílik egy ajtó: lányszoba tán? Üde ágya
húzza a képet a kék vonalú mintás folyamára:
hajlani kezdene csíkja, ha Sába heverne fehéren.
Bőre alól míg ömlene fénye, akár a bicikli-
lámpasugár a bozótra, a kék szinü sávok az ágyon
erdei tó-gyürüzésbe sietve simulnak utána. – S
máris e kép: levegő… suhan át a kalitka-lakáson.
Kérdi Robertónk: „Hát meg se nézed a hölgyet a kádban?”
Persze csak ugrat. A csempe ragyog: zuhanyán üres emlék
bús-külön áll; odatartozik: ágyhoz, a holdtalan esthez.
Furcsa! Mi koppan? A konyhaköd? S: itt a madár – üvegében!
Mint elöl, érett fénysugarába fürödve a többi.
Itt is a mély csupa morze. A képkeret érti, mi dolga:
préseli, mint a gyerek nefelejcsét, Hang, a te fényed.
Párka s Roberto mögött becsukódik a négy retesz. „Álom?” –
néz velem össze Gi. Hegykoszorúja alól teraszunkra
hömpölyödött az egész nyár, s lent a folyam tükörével
épp az esik meg, amit Cocteau szeretett:5 belelépve
tárul a függönyös út-mögi táj, s Eurídike táncol.