Talán az éj felén ha állt a Hold, mi-
kor át a tábla-résen izgató
delejjel óriás sugárnyaláb e-
sik ágy elé: bebámul egy hajó.

Ezer szemével mind a húsz piani.
S olyan zúgással, mintha egy bukott
hajós fülébe búgatnák harangjuk
a Szkülla-Karübdisz-közbe jutók.

A Suppiék falában (ugrom-én!) zi-
zeg, s omlanék négy évszázad idő.
Nem értitek, hisz én se értem itt, e
hajó ahogy búg, és fölém kinő.

A tér a mélyben óceán! S a bűz a
rión, a hugyszagú hidak tövén?
A víz alól gyöngyöt bugyogva hány, a-
lul, oszlopos león aranysörény.

Na várj! Az este ágyad itt, Miraco-
li angyalára még lenézve állt.
Magasban, fenn, tetők felett. Utóbb el-
repít innét (mondtad) majd egy sirály!

S zavart, ha rojtja csüng a szádig, úgy szi-
pogott a szél-ugatta nagykabát-
felhő (a nyár helyett). – Mégsem hiába
nézted fentről a templom angyalát?!

Hajó, a húsz szintű úszik, s benéz a
szobánkba ágyig; lélekig vakít!
Ha vég jön, Illést tűzszekér helyett a-
vitt kordé tán? – ragadsz mennyig, Ladik!

Te elnyelő! Falat ropogtató! A
Hajó! Velence óceánba fúlt
fehér halott alul – de bárka úszik,
s a benn ülő sarkán porlik a múlt.

Ugorjunk át az ablakán, ha vár!, mon-
danám, de alszik Gí. S ki keltené?
Betöltve ketten azt a nagy hajót, ka-
romba viszem fel őt az Úr elé.