Csónakig indít, holt, kocsiján nyúlt,
hagyva a földút vak töretését,
füttyszavu lomb nyers sárgarigóját;
kedveli ő, víz, énekes égmás
kórház kapuján ha csengsz.

Vidd csak a terhét! S lám, kocsin illeg:
– Méghogy a Menny bús bodra alá tolt
mást? Igazán nem! Visz lepedőt, kór-
ház szemetével négy kerekén ziz-
zen (így göcög itt tovább),

ám lila lábfejt sárga körömmel!
Gézbe lapult test?!… Fölszeletelt hús-
-csont?!… Tasak alján hűlt?!… El se bírna
gyönge kerék ily súlyt! S ki nem áll bűzt.
Még szép temetést se néz.

Mért? Babonás bíz. Képzeletében
kőfalon átlát. Ott meredélyt szánt
sírba kapart telt képpel a kalmár.
Lopta suhancként – rossz inas –, az meg
jön, s tízszeres árat mér.

Víjjog a fán, s ő tartja a hátát.
Zsáktetemével nyakba vetül s gyúl.
Kong az Elégett Utca alól vé-
gig, s hol a bűzben Sporca homálylik,
szól: „Jössz te, adós, s fizetsz!”

…Reggel az asszonyt frász töri, oly zöld.
Fürdeti: s zöldebb! Ám olaszéknál
arcra az álarc fölkerül egyből.
Fénylik a csengőgomb, üvegajtó.
S jó hullatoló kilép.

Csónakig indít, holt, az csupán perc!
Víz, csacsogó, már vár kapulábnál.
Bőg a motor. Vízcsepp koszorún ég.
Szép igazán ott. Háta ha nem lát.
Nem hullatoló, igaz?