Signorám! Szivacsos lény, Európa há-
tán hal-forma s ravasz! Torlaszoló hiú
kasszirnő, te, sötét! Jöjj ki a hídra! Hold
süteményt ha a vízbe szór,
csupa tátogató gyöngy, buborék: eléd
úszik másolatát szépen idézve. Néz,
s tőgyedig lehajol csillagos éganyánk,
nevelőd. Jegyet itt ki kér?
Pénzmocskú kezed oszt titkosan égető
bélyeget kitakart popsi-cipóra? Hát
szót se szólj! Kimonó szárnya japáni lány
apró hó-derekán kinyílt?
Arcából veti rád pilla alól szivét?
S gyöngykagyló nevetés szélbe lopódzva súg?
Honnan hallani? Fogd – s érzed-e: távolabb
kuncog Isten szakáll-ködén.
Számolod vagyonát s őrzöd a mézfolyót.
Városod: maga fény, megvakitó Szeráf.
Ezer éve a lángcsóva: lobogva nyí-
lik hajók arany ablakán.
Ő a mű! – Na de mű, ókori szem szerint,
fala közt van-e még? Durva beszéd ez itt?
Tenger árja fenyít kétezer éve már:
jól vesszőz, de te nem tanulsz!
Életed ragyogás – elfolyik, és mi vár?
Pillanat-tömegét ontja beléd a Föld,
s csak a pénz csörög? Épp érme-rakása lesz
belépőjegy a Fénybe, föl?
Periklész kora hány év? Ki se mondd! S közén,
az idő-lakozás tornyaiból lenéz
miránk. Szobrai csönd-ülte fehér zenét
játszanak; szelekét. Az űr
csavargó szava szól. Isteneké? Anyám
teszi párna alá ujjait, s így becéz?
Pszükhé vár, furulyáz, s én pici hangszerén
ugyanazt neki játszanám.
– Süllyedő! Iszapár karmaiból kihúz
a világ! Lehet-é űr, ahol égretárt
drágakő-dobozod ring meleg éjszakán?
Látogat – s szive bőkezű:
Emlék… Márk tere… tánc… gondola trónja víg!
Gyönyörű, ha az est tűzsugarába vont
összedőlt Fenicét1 őrzi a filmtekercs,
s duruzslása elálmosít.
Így: vagy. S még leszel így! Műrohadást a pénz
teremt új palotán, helybe. S harangot önt
ezredév küszöbén klérusod, úgy kiált:
Hallelúja! E föld tiéd!
S Carminében az ős-oszlop alá begyúrt
vursli-Mária-trónt – vedd, mi vagyunk! E giccs
kaucsug-Szüze és tüllbe csavart Fiú-
kisdedünk kacarász terád!
Ej, Dámám, retinád áporodott egén
mély sötét – s te: Nap, azt képzeled! Átkozott
Giardinid2 sivatag-láp: homok, ám lehúz-
ta magába a tank vasát
Tobruknál, s csatatér holtja ma: nincs! A sír
helye sincs! Szaharát túrhat a gyermek, ás:
csak omló homok ing (tengeri habtaréj?) –
Mars apád sose lép elő.
Ahogy láp-bugyorod túrva a múlt után
sosem bukkan elő nő-szemü Ősidő;
harangarc, egeké; ősmosoly – átködült;
guruló aranyalma-csönd.
Európa szeméthegy-büdösét, Madame,
ócskavastelepét, én csak az űr porát,
galambszar kenetét láttam a verniszá-
zson havazni, mi szarkofág
formájú ugyan – ó, csak ne akard!, ne nyisd!
Párnáján zizegő semmi pereg miránk.
S mint por-lápban a holt, úgy veszik el szivünk.
Elnyelő homokár a Kert.
Erre szól a jegyed. S bár aranyékszerű
szép ujjad levegőég szine-múlta már,
és nincs Mű, ami majd holnap előszökell,
hogy erős apa-szellemét
kivetítse a rémtettei erdején
eltévedt eszement század elé, s fiát
üstökén ragadó marka kihúzza, még-
egyszer téve szivét alá –
Európa szivén, legközepébe szült,
nem kalmár ugyan, ám recski, ha mond e név
bármit még Nyugaton, megtanulom, meg én:
nem csupán haza-sír, mi vár.
* Fenicét, Giardinid (jegyzet)