Két havad elsuhan? Itt az egészre legyintesz. Öregszel
s két hava bántana? Kit magasan sziven üt, hogy – elégtem! –,
nincs hova visszanevessen. Ütést se akar sehová sem
mérni. Mi változik égen, e földön, alátaszitottban?
Vég, ami teljesedett, soha több alakot nem ad árnynak.
Semmibe indul. Egyéb mi jöhetne? – Kivéve a Köztest.

Rossz cserepén (mögülem) ha talicska gerinc tetején fut.
Csúf zene. S nincs neki szárnya. De négy emelet van alatta.
Sittel erőlködik. Embere, mint az ekébe ragadva.
Szánt a tetőn! – Ne csodálna ily égi szinészt meg a szíved?
Lép mereven; lefelé vetemedsz kotorék kövü ház, s le,
túlfele húz, von a mély; taligája nyög, ördöge rajta.
Lépve hibásan a szín kiürül – nem ijeszt, ami érik?
Köztesed átfedi, mint köd a tornyot. Alak – de valódi?
Nézve: való vagy? E két lehető közül edd, ami tetszik.
Lám, ez a Köztes. Alighanem így lebegő ama limbusz:
innen is, onnan is át a valón. Üveg. Át lehet adni
– vak felezővonalán a van s nincs ahol összesimulnak
szüntelen élni!, e zárt „neve nincs” üvegét kinyitottan
(sapka alá lefedetten akár beletúrva az ujjal),
orra elé tologatni közönybe meredt Atya-társnak.
Ám ez a naptalan éjsebü mezsgyerög két fele! Más nem!

Két piacos, feketén szemetes maradékkal a vállon:
kéz kezet ér, de az „áru” gané, egyikük se akarja.

Nincs csere s üzlet az Isten s a „mása” között. Soha nem volt.
S jaj neked, aj!, ha a kívüli semmibe kétfele ázva
láthatod: egy! – Nyomorult kirekedt, melyikük leszel egyszer?