(avagy a Lány kérdéseket tesz föl a noah-noah életről)
Noah-noah élet? (Kérdezi szigete harmadik emeletjén.)
Dávid után, a Hajnal után,
Mária és Jézus szerelmespárja után
Michelangelo szonettjei Vittoria Colonnához?
Esetleg Vittoria válaszai?
A válaszaim?
Gauguin kölyökrókájának piros lába az alvó lány keble között?
Vagy egy breton Jákob angyalbirkózása
a domboldalt szinte vízszintes sugarakkal érintő fényben?
És következésképpen Tahiti, hol a lélek
Európa-sebhelyes, Európa-fekélyes,
párizsos folyású kiütés-korpuszán
négyszer tekercselt priznic Teha’amana-Otahi tapadó bőre,
zuhogó haja, mellre szivárgó hónalj-izzadása,
mosdótál-fényű ömlése a férfi borostái alatt,
a comb hosszán végig, a combok alá az ágyon,
s az önfeláldozó szorításban négy réteg lópokróc
a feketeribizke szagú has és emlő,
a bazsalikomszagú szeméremajak-fodor,
a citromhéj-keserű hosszú hát.
Sem virágöv, sem viráglánc – priznic és lópokróc
Teha’amana kő- vagy ólomüveg nehezéke
a semmi súlyú papírhalmazon.
Kicsi kő-, ólomüveg fenekének magma súlya
odacövekeli a gauguinvörös fűszálak közé a szétrothadót.
Ez a noah-noah? Gauguin föláll,
lepattogzott róla, rossz zománc, Európa fekélye,
s érzi, hogy ő most már „Noa-Noa”?
Avagy Libanon cédrusai? A griffnyakú cédrus,
a zsiráfnyakú madárfa, magasabban,
hova Raffaello bármikor eljutott?
Hol szabadon ring madárkalitkájában az őrület
(s a pesti éhhalál), a szerelemből régen fű lett és virág,
s egy nyelvescsók gonosz, lidérces hiányérzetéből
legfeljebb az Adria partfaló hullámainak merev,
törékeny botladozása támadhatott?!…
Netán a szivárványszínű oroszlán, a megfeketedett pofájú,
a karikagyűrű-szemű, egy szivárványruhájú asszony fölött,
ki a kagylóbensejű csendben elaludt?
S emelkedik-süllyed a Vámos látomása,
a noah-noah tüdejű kép?
Vagy a század emlékezetéből kihullott fotó
Gödöllő szövőnőivel? Egy vízparti reggel?
A szakállas férfiak egyike-másika stráfos trikóban.
A nők Giorgione és Manet rendelkezései szerint: meztelenül.
Noah-noah? Nohiszen! Hol végződött az egész?
A galambszakállú gödöllői piktor pókként ereszkedett ide-oda,
s freskóhálójának csali fonalával
beírta lassan az erzsébeti templomfalat.
Épp az erzsébetit? Aztán kinek?
Gaál Imrének, Rátkay Endrének, Kárpáti Kamilnak?
Kiknek Gödöllő szövőszékei sem adattak meg,
meztelen lányok reggelije a zöldben,
a kommuna nyitott ablakai égre és fényre kitárva.
S utódaik a deklasszálódott temetőben,
a királydinnyés homokban holnap,
a biceboca hajdani bortanonc Tamás,
meg a Sárospataktól besározódó
papírfőző Péter,
kátrányrovásokkal homlokukon
majd együtt bólintanak
az Elöljáróság rendeletére,
hogy szétporladt apáik sírhelye
Erzsébet új halottainak kell immár.
Vagy éppen őnekik. S a fű
undorodva növekszik rothadó lábfejük körül.
A tizenhét évből egy kedélybeteg reggel harminchét lesz.
Egy hófolyású éjjel negyvenhét lesz, ötvenhét lesz.
S egy rossz csoroszlya levelezése egy aggastyánnal
– még ha Padova harangjátéka kíséri is –
ugyan mitől s miért noah-noah élet?