Régi szokás: görögök San Giorgio temploma* esti
nap sugarába ha fürdik, s a biblia-képsoron lángja
megpihen, átlépjük küszöbét. Egyedül mi vagyunk csak.
János, a vízmeritő vize s Jézus alakja se mozdul,
mintha megállna a pillanat. S itt van a lélek, idézve.
Én anya-, Gí apa-szóba merül. Fogadó szobaablak-
lángra kihajlana szellemük, s átkarol, át, pici lángjuk.
(Rossz vasu, ingatag ócska edényke; kavics beletömve;
szúrd oda gyertyád, gyújtsd meg a többi között – s jön a holtad.)
Így ez az est is előbb: a találka. Mi átemelődve
ott lakozunk libegő gyertyán velük. – És soha többet?!
Mert kapuszárny kicsapódna darabokra, szilánkra.
Zúg suhogás. Közepén vak a tébolyodott szakadék-szem.
Lófejjé nyúlott áll tombol a szesz viharában.
Szinte surolva, agyag-tehetetlen a test. De a részeg
lángra vadászik, a lélek igézi! Piciny kivilágo-
sított fülke, a gyertyakanóc telefonja! Ahol meg-
csöndül a Túlra fülét hegyezőnek az őr-szivü ének.
Dúl-fúl, s fúj a világra sötétet: öl. Serceg a nyála,
oltja a fényt! Kialudva, elenged anyám, menekülne!
S félbehagyott mosolyával utána iramlana Pista,
Gít karoló, iszonyodva: minek sara mára az ember!
Béna! Csupán a köd árad. S a test veri (mint üregébe
zárt éjét a szobor) tudatodra: te, meglakatolt. Hisz
tenni se tudsz. Csak bámulod, s ő kisuhant, aki nincs is.
Vászon az est, ikonárny-közön ím, kivetülve a holnap.
Jelt ad a fantom. Az arc tied. S útja is templomon, ördög.