„Emlékfantomok”

A Battisterónak dőlünk s úgy piheg,
mint sebesült a kötözőhelyen
félkatonai (vagy partizán?)
homokszín vásznában Gí.
Kettőnk összetapadt vállát
a Kis Hölgy
hordszékének kinevezte, s ruhátlanul tüntet,
platinapihékkel ritkásan megszórt lábszárait
harangozva dugja Firenze orra alá.
Mikor a kőfalat, mint ragályos kiütés, beborítja
az elkényeztetett utókor cifrasága,
dél van.
Az „…elmebeteg nő naplójából”
föltűnik Gizella kisasszony Napördöge,
s merőlegesen döf át pikájával,
mint kozák a foglyát,
a fölé magasodó stégről.
Pika és döfés?
Ó, talán csak húrként feszülő zsinór
a Bábmozgató ujjmoccanásainak
műszelében pengve énekel,
angyalszárny-suhogást utánoz,
vagy legalábbis vadgalambokat,
hisz fehér kőcsigák árnyékos hónaljában
pihegnek moccanatlanul.
Csak karikaszemük sárga gyűrűje vibrál,
mint a Ponte Vecchio
fecskefészek-bódéiból
az ékszerek.
Igen, Igen! Csak húr, csak zsinór,
Napkezek ahogy rángatják hahotázva,
s a Napördög,
kinek napvihar-üstökét
Giotto elvékonyuló kiáltása, a Campanile,
innen távoltartotta még,
most a dóm rózsaablakát arcának kövér körével
gyönyörködve teljesen kitölti.
– Meglásd, gyűrűs tokája túlduzzad nyakán!
Feje a rózsaablakba beszorul! –
nyújtja rá olvadt cukortól fénylő nyelvét
a nyelvöltő Kis Hölgy,
de a Dóm előtti népvándorlást letaposva,
mintha csak rotyogó Napteste
szorította volna ki a dómhajóból,
a Firenzei Köztársaság hanyatt-homlok zúdul elő,
mint elaludt balettkar a vészcsengőre.
Vad riadalom kinyíló csatokkal,
hosszan kígyózó fűzőzsinórokkal,
festetlenül, vendéghaj nélkül,
csontgolyó-kopaszon az aranyifjú,
s Beatrice, a kilencéves,
mint Fortuna a karneválon:
homloka körül paradicsomkerti sugarakkal,
tarkóján tövig nyesett haj helyével.
A penész zöld-fehér rétegei
arcuk aszaltszilva-ráncaiban.
Gí és a Kis Hölgy – őrizőim –
tavaszszagú ujjukkal szememet befogják.
– Semmi, semmi – mondják nyugtalanul.
– Csak Uccello falra kent lovasszobra
kegyetlen patával szikrázott át a küszöbön.
Ő hajt harapós tekintettel maga előtt
ekkora tömeget.

De nem!
„Mindenünnen fehér márvány
álomhomlokzatok bukkannak elő,
(Charles de Tolnay, ha jól idézem Önt)
az emberi élet gyötrelmeitől
megszabadult emlékfantomok”
a Napördög pányváin ránk uszulnak.

Azaz csak én, magam.
Gí és én – magam.
Csak Kis Hölgy és mi – állunk itt alul.
Fölül Gizella Napördöge.
S e soha vissza nem térő görögtűz,
a minden pillanatban mást mutató
kaleidoszkóp-látomány.
Izzadó csöve körül
naiv gyerekkezem akarnok rántásaiból
ötvenedik évem sunyi reszketegségévé
vénül az idő,
s a képek szótlanul születnek,
szótlanul kihunynak,
nem figyelmeztettek semmire.

Római ló

Hallom én, Mars lova nyerít, a márvány!
Parti toronyból a vízbe vetett,
sárhabból csigákon újra kiemelt bálvány,
vízcseppjeit szikráztatja a holdfény
éjféli sörényén,
csillársörényesen, áll baljóslatun.
Kigömbölyülő szeme
hideg márványmetszetéből
süt az idő
leigázatlan hómezeje.

Hídomlás

Ezerháromszáznégy május elseje.
Ezerszereplős élőkép tűzből,
kínzóeszközök tárlatából:
az Arno bárkáin állványra tűzve
úszik a Pokol.
Kőkorlátot döntenek ki az iszonyodók,
a Ponte alla Carraia
lebunkózott fehér ökörként roggyant térdre.
Mint szárnyas hangyák vagy vérszopó bögölyhad
megtört állatnyakról,
fürtbe, oszloppá ragadva
csapódik a habzó, sárvető vízbe a tömeg.
Ím, „az ötödik elem”!
(Így hívta VIII. Bonifác Firenzét.)
Cipel az Arno nyögve Poklot,
dögnehéz úszó lélekkohókat,
fuldoklók fekete-kék kormos testét
begyűjti moszatszakállas hajófenék,
s elúsznak pokoli kotlós, csibéivel.

Savonarola keresztesei

Tornyok között szarkák, csókák csatája dúl.
Farsang utolsó napja van.
Savonarola saját ízlésű Pokla
szorgos gyerekkezek közt nő a Téren:
könyv és festmény.
Csigáshajú suhanc, kinek
utóda, rá ötszáz évvel,
épp Boccaccióval csigázza magát
édes magömlésig,
betűre betűt, Boccaccio fölé
Petrarcát, Pulcit untan hajít,
ám némely kép előtt
formás hátsóját zavartan kitolva
árnyékos has alá rejteni igyekszik
fölmeredt vesszőt:
szép Bencina összefogott melle közé
Viscontiak idomított párducaként
szökkenne nyulászni.
Pedig csak festmény.
Akárcsak Lena Moralla,
kire ő a szemét se merte vetni,
ha felöltözötten sétált a túloldalon,
csupán a Dóm-homályban,
a kórus suhancai közé bújva
gondolt rá erősen, szomszédjával
unaloműző játékba fogva
a karing alatt.
Most látni róla:
osonna a dómhajóba,
beállna a társa mellé,
s míg Moralla ködteste kiszállna
markuk izzó foglalatából,
a Nap aranypont-sűrűdése
rajzolna nyíló-csukódó térdet,
leomló szurokszín függönyt
táruló titkok földcsuszamlás-ritmusára.

Egyetlen tűzpont az autodaféból.
Mutáló keresztes.
Majd tisztes aggokat botoz
s lányszobák tükreit töri.
Ki látná őt, mikor Morgante
hadverő harangnyelve se tart féken
lánghadakat,
s Margutte csudás szörnye
vele együtt omlik hamuvá.
Faustina lába is kigyúl,
Bencina melle
fekete füstbe csavart lánggal sziszeg,
sziszeg a huszonkétezer aranyat érő gúla,
s öklét tehetetlen a Városra rázza
az épeszű kalmár,
ki hiába ígért aranyat bigottnak
képért és betűért.
Ropog, pattog a máglya, mintha
Lorenzo Magnifico föld alól kihangzó
farsangi verse volna:
„Milyen szép a fiatalság!
Mégis elszalad!”

Aranykor halála

– Csak Aranykor nem szaladt el. Nem tudott.
– Aranykor? – suttogja Gí s a Kis Hölgy kétfelől –
kiről beszélsz?
– Hát róla! – kiált a szemfüles Kis Hölgy,
s egy Arany Fiút a tömegben fölfedez.
– Mintha csak az elveszett fénykép volna,
amit sohasem tudtatok nekem megmutatni.
Fiatalkori arcmásod! A tiéd!
Mert „az orr s a fül porca között
kilencven fokos volt a szög”… ott is, itt is.
– Csakugyan azt hiszed, hogy jelent ez valamit? –
kérdezem tőle, s ő, ahogy szokta,
fehérbőrű szerecsen dívaként vonogat vállat,
oda sem figyel, értékéről mit sem tudva,
sápadt kavicsként nyújt át színarany rögöt.
– Aranykor sohasem volt aranykor – szólok később. –
Csak egy bearanyozott kisfiú volt.
Megtestesíteni az Aranykort
neki kellett volna az Ünnepen.
De a bearanyozásba belehalt.
Most higgyem el, hogy hasonlít rám?

Orgona szól. Gravicembalo. Clavicembalo.
Hegedű és hegedű.

Arlotto példázata

Gí kihajlik a Battistero kőárnyából,
s szépen vasalt bársonykönyvet
Lorenzo Medici hóna alól
két ujjal kicsippent.
– Talán boldogabb varázslat ez – mondja, s olvas: –
Arlotto elindul, hogy megkeresse szomjúságát! –
– Te is itt vagy, hogy megkeressed szomjúságod! –
kiáltja Kis Hölgy, kilesve, Gí mire gondol,
de Gí olvasó szeme már visszahőköl:
zöldbársonyú könyve keze közül kimászik.
– Jobb is. Arlotto póruljár.
Heringet, szardellát, kolbászt, sajtot
magára aggat, útnak indul.
Verejtékében mind megfő rajta.
Csak célba nem ér.

Koszorú Leótól

Az ember lehet „onore volemente tristo”*.
Lehet? Csakugyan?
Könyvgyűjtő Leo bár lorgnonját lobbantja szemembe,
jó, hogy ezernégyszázkilencvennégy óta
csak a könyvtár, a Könyvtár, A Könyvtár
visszavásárlásával foglalja el magát.
Nem húz pajeszon kedvenc Pietro Bembo
széllel-bélelt átköltése végett.
Nem ragad karon Baraballájaként,
hogy szuszogva kövessem, mint elefánt
a messzi Angyalvár hídján lecövekelve,
míg lorgnonjának napablaka
gonosz-derűsen matat ormányomon,
s „Koszorút neked, költők királya, Baraballa!”
veti le rám a pápai Kossuth-díjat.
Ármányos Bibbiena
olajos pillantással hunyorít a hátam mögött,
s a két gézengúz agg,
a hófehér sovány meg a bíborszín kövér
(mivel minden firenzei tréfakedvelő)
a trónus körül
kissé nyikorgó térddel játszik fogót,
s a bíboros lapátszabású parasztkezéhez
gyerekvirgoncan dörzsölődik
a gótikus csúcsú Medici-kéz.

* „onore volemente tristo” (jegyzet)

Buonarroti lábnyomában

Közeli sakál könnyen takar távoli oroszlánt.
Leót Lorenzino, az álltalan.
Tréfamestert a tőrvető.
S ki Michelangelót futtatta bele a vakvilágba,
Malatesta Baglioni egyszerre mindent eltakar.
Vadállat-ravaszság süt a pofacsonton,
páncélcsizmája töri a tér kőlapját,
véres késének hideg villogása
Gí angyalfeje körül holdudvaroz.
Még jó, hogy a Kis Hölgy – táncukat
szemhéjunkon tanuló – lábujjain
sértetlenül ingadozhat
ekkora kés-zúgású cselvetésben.

Mikor Nagy Mintaképem,
ó, Firenze,
már csupa P-beli utcazsarnokból állsz csak,
s besúgóiddal lesüllyedsz modern kockakő-tömeggé
– s hogy kikerülhetetlen a meghasonlás –,
elhagylak.
Kietlen déli óra színtelen lávájában
menekülő Buonarroti lábnyomát kutatva,
elhagylak abban az irányban,
amerre ő szökött.
Gí kezét szememre húzom,
fülemre szorítom a Kis Hölgy ujjait,
ne lássam, ha az eszelős Gizella kisasszony
rám Firenze közepéből nyelvet ölt,
s üres pányváit Napördöge
komótosan lóbálja a hátunk mögött.

Az Arno

Partja között lépkedett.
Olyasmit láttam, mintha
belülről világló golyók
gurultak volna lába alól.
Álmot hozó éj volt maga is,
izmos lába köveket tördelt,
öblös szájjal mennydörgés érkezett,
lába alatt végeérhetetlen rengett
friss temetőivel terhesen a föld.

Fölötte fényszóró-koszorú ringott
és megkétszereződött a holdsütés.
Ő lefeküdt a vizen át. Feje alá
parti könyvbódékból rakott könyveket.
Feküdt meztelen, mozdulatlanul.
Fölhúzott térdű lábát széttárta.
A fénylés sötét alakká körvonalazódott.
Szárnyas-bokájú lábfejek satujában
olvadni látszott a manna-puha test.
Közelebb kúsztam, tiltott gyümölcsre éhes,
láncos kövek közé ékeltem be magam,
s ő keresztül-kasul fénylett Firenzén,
mint sebesült fején a tiszta gézkötés.

Fiorentinók virága

Három hét óta virágot csak akkor láthatunk,
ha lábára mért apró csókjainkkal
lecsiklandozzuk vállunk hordszékéről lábunk elé,
a kutyaszeméttől förtelmes korcsolyapályává
megrontott kövekre.
Bár ő a képzeletünk szülötte csak,
nem vennénk lelkünkre, hogy képzeletbeli lába,
popsija s lapockája a kutyasár umbráit
csupaszon megérintse.
Mint zarándok az imádsághoz,
a kánikula motorbőgető dzsinnei között,
százlirás esőköpenyünket kiterítjük
az egyetemes árnyékszékre,
s ha mérhetetlenül sorvasztó szomjjá nő a vágyunk
egyetlen virágkehely látása iránt,
magunk is letérdeplünk a köpenycsillogás csücskeire,
és széttesszük szelíden szabódó lábát,
hogy a Simone Martini angyalához hajló liliomot,
s Botticelli erdősötétből kivilágító lányszem-virágát
hajlatai mélyén megpillantsuk.

Urnát Dávid hamvainak!

1

Ó, miért nem telepedtünk rá a San Marco-kolostor cédrusára?
Megbújva a nyitott fedélszék barna gerendáin,
miért nem vártuk ki, magunk is szekerce-sebhelyes gerendák,
hogy alattunk a világ szétrezeg,
mint képernyőn a vasárnapi Hét címbetűi?
Üstökünknél fogva miért ragadtál tovább
az Accademia Rabszolgái között
a megöblösödő kupoláig?!
Kis Hölgy! Hát nem mutogattuk neked végig
megbízható kiadványok kőtábla-terjedelmű mappáiban
Dávid minden részletét, minden nézetből újra és újra?
Hát nem ismerted lecsüngő kézfején
az alázúduló, vértágította ereket?
Ifjú szemének ijesztő távolba meredését,
azt a ködöt, ami egy kerti ünnepélyen túl
fiatal férfiak és lovak
temetetlen tetemére ereszkedik alá?
S orra tövében a márvány arcizomba vésett árkot:
a tiszta undorát a vértől,
amit rettenetes marka s zúgó köve
mindjárt kiont!?
Nem láttad, milyen rossz órában érkeztünk?
A falat vetted volna szemügyre inkább!
Évszázados, néma kő-nyögésben, éjjel,
a gyerekderekú szellőztetőn
bejuthattunk volna a Rabszolgákig,
s tébolyodott vénülésük márványtömbjei alatt
négykézláb,
ahogy korunk képviselőihez ez egyedül illik,
a vörös pádimentum vaktükörén
elkúszhattunk volna a lába elé.

2

Talán szemet cseréltél Dáviddal, s érzéketlen kőszemmel most
megindulás nélkül tükrözöd a kőfaló hangyabolyt?
Helyette –
masinára görnyedt fényképész fekete elefántfej-takaróját.
A tömeg árvíztaraján kikeményítve imbolygó apácafőkötőket.
Egy angol úr rinocéroszülepét,
hétágú gyertyaként ágaskodik ártatlan családja fölötte,
míg ő mélységes meghajlással keresi a talapzaton – mit?
A műnemet? Mihály Angyalt? A vésett tudnivalót?
Ó, és tükrözöd fölnagyítva a Dior-modellt!
Kalapja fényes, fekete szalmacsipkéjét –
a fényes, fekete szalmamellényt –
tágszemű horgolásán babaökölnyi keble döf át
izgatott, merev bimbót –,
finom, érzékenyráncú bőrnadrágját – kétoldalt
keskeny holdsarlónyílásokból villog elő a bőre –,
s a combközépig érő fehér, tűsarkú csizmát –
könnyű, mint a hattyútoll, hosszú, mint a hattyúnyak.
Kalapkarimája alól zöld vízesés:
fátyol omlik a fekete-fehérségre.
Alóla takaródzik ki csigatalp-nedvet eresztő
kispap-tekintetek elé.

Vagy – vérében gyújtózsinór-lánggal – éppen a hippilányt
mutatod:
fekszik a tömeg ezer tappancsú lába között,
lehunyt szemét Dávid ágyékára szegzi,
s verejtékétől, tikkadt dolomitporától
harangfallá keményedett szoknya alá
erős ujja a márványt berántja.

Fejük, válluk, viharos kézerdejük fölött nézed-e őt is? Dávidot?

3

De nem nézted már,
mint kerítés fölött
a lebukó nap aranyába mártott teniszezőket
a tömegen át.
Nem is ágaskodtál.
Arany folyandárhajad Gí melle közé folyattad szótlanul.

Csak akkor mondtad el, kint már,
mikor az utca láva-levegőjén hányódtunk besötétített
szobánk felé,
hová halványzöld félhomályból
a zuhanyzó rózsája bezizeg majd,
s ágyunkból
dérlepte bozótot látunk, s a völgyben fehértetőjű házakat –
Hőgyészt és Z-t talán? És piros csizmád nyomát a hóban,
s egy ágról ránk csirreg vidám,
gyapjúból kötött Pallasz Athéné sisakod.
És diót tör megszelidített rókád a galambdúc alatt,
s hiába fintorogsz, Gí meg én megbarnult hecsedlibort iszunk.
Lerészegedve, én Uccello léggömb-lovai közé lefekszem,
Gí szeme gyöngyszürke ködön átsütő fényforrás felettem.
Akkor már hallhatom!
Sündisznó tüskegolyója, feketedem a havon.
Új bolygó leszek, ha levegőbe röpít a század – csak elvigyorodom.
Hogy Dávidot, Kis Hölgy,
szemed előtt fojtotta meg a kipufogógáz? –
Hogy megcsuszamlott az elszíneződés márvány izomkötegein? –
Mint képernyőn a vasárnapi Hét címbetűi,
föllazulva, alkatelemei szétrezegtek? –
S hogy – homokórapor a betört üvegből,
szétcsurgott némán a lábuk alá –
ezen már csak úgy ütődöm meg, mint saját halálomon.

Az éj pirañái

Éjszaka a Kis Hölgy,
halványzöld márvány fénylő tócsáiból
a benti, ötven fok melegben
közénk kuporog a firenzei ágyra.
Azt súgja: Játsszunk hóesést! S mindjárt hozzá is fog
a hópehelyfejlesztő manőverezéshez.
Hajunk tövénél kezdi, orrcimpánkon, szánk peremén.
Forró, lüktető ujjhegyéből sugárzik, mint régi
fogorvosi fagyasztó, a mentolízű jegesség.
Kisujja mellünkön szánkázva csúszkál,
mint pohár mellé ejtett jégdarab a tálcán.
Megakad a köldökünkben, kuncogva segíti lejjebb,
hol hirtelen mindkettőnk kertjét teleaggatja
nyújtózni kezdő hűvös vízcseppekkel.
Mintha olvadó hómező csurgatná
csípőnkre kunkorodó hajszál-vízereit.
Mire hópehely-szállingózása megdagadt bokánkig ér,
már azt álmodom, hogy Gí alvó lélegzését lesem,
és azt, hogy szibilla-arca kibukik a párna mellől,
s alig súrolva állhegyével fenyvesalji homályú
hegyoldalunk,
mintha puha, sötét hajába göngyölt feje
sítalpon siklana a számig!…
S a puha, néma csók közben Gí is aggódva lesi:
egyenletes-e a lélegzésem, alszom-e már?
Gí álmodik engem, álmodja a mozdulatot, ahogy
fölé emelkedő fejemet szájára húzza.
Ő, a Kis Hölgy alszik már ekkor,
melléig hajába takaródzva Gí vállgödrében piheg,
tündöklését testvérien szétosztja rajtunk.
Hat emelet mélyben alul
folyik a páncéldöngető orrszarvú csorda!
Korlát közé szorult fejjel bömböl
a negyedik emelet szelindekje a mélybe:
egymásba ragadt gépkocsikígyó dühét visszasziszegi.
Kísértetváll alatt nyög a törékeny erkélyajtó.
Ellenállása utolsó pillanatában
homorít a sikoltó üveg.
Alszunk, mikor az éj piráñái, szúnyogok,
őrjöngő felhőjük tonnasúlyával
mindhármunkig benyomulnak.

Egy találkozás története

Micsoda szél volt, guggoló, földbe markoló.
Levegőt gyűrő manóálla térdéig se ért föl, ott csüngött alul,
testvére kinőtt bársonynadrágját harapdálta róla.
De csak lentről lesett föl rá,
a zöldséges és a könyvesbódé között
kutyamorgással is félig láthatatlanul,
mint papírról a vízjel.
És micsoda napsugárzás volt a szél fölött.
Késsel kiszabott! Térdétől föl a melléig
fakóarany priznicbe csavarta.
Ó ez a fénysáv rajta! E sápadt csalás!
Úgy volt égi, hogy színházat juttatott eszembe:
a lassan kattogó reflektorok fényuszályait,
amint ragadós fehérjük a köbre emelt anyagot
szétrezegteti látomássá.
De kibontott hajából köd szivárgott a fény fölött,
s alacsony felhők vitorlaárnyába takaródzott
a tekintete.

Talán az egész napfényjáték
a viseltes nadrág rossz cipzárja miatt támadt:
hogy-hogynem illetlenül szétnyílt a bársony,
s a háromszög-hasítékban
ritkás bokorárny-lilák között
lélegzett a fehérnemű hamva –
a tengervíz csillanás-fehérlés?
s benne Burano rózsaszín házsorai?
Valami Égi Tolvaj
– hasított képzeletembe, mint kurta, széles pengéjű kés –
orrom előtt akarja fényszál-zsinegén,
fényből kalapált horgán kirántani
gondtalan ficánkoló aranyhalát
a kölcsönvett nadrág tengersötétjéből?!

Mire lesz neki jó az esővíztömlők mellvédjein?
Hát rabló istenének bőrvarró tűje is van?
S platinapárlatból hajszálvékony operációs kapcsa,
mellyel rég kinézett ökörszemű angyalára
majd feltűzheti ezt a frissen zsákmányolt magánvalót,
a Földet, a Kis Hölgy
földnemű szentségtartó rombuszát?!

Mi lesz így velem, vele?!
szerettem volna elkiáltani magam,
de micsoda időjárás volt mellétől, mellemtől fölfelé!
Vörös porával borított Dolomit
barlangból barlangba beomló falait,
árnyékvitorlások sehova-billegő csúcsait láttam.
És porcelánporlást.
Talárfeketeséget.
Ködzsákba dugta őt.
A nyári, kilyukadt orrú klumpa klaffogását.
A visszhangzó seholt.

Rubens hentespultjai

Álltunk az Uffizi Rubens hentespultjai előtt,
nyakunkban süldőlány súlyú kisdedünk, Kis Hölgy,
s bár képzeletünk terméke csak, hogy itt van, mégis úgy hányt,
oly iszonytató csőrepedés-íveléssel,
főnyomócső-sebbé szétszakadt szájjal fuldokolva,
mint New York és Rio de Janeiro, Tokio és Moszkva
rákos felhőkarcoló-daganatai alól a kiszabadult kloákavíz,
a jég- és szurokszínű szökőár-szörnyfej,
mikor csattogva előrehajtják kígyótorkú vízsugarai.
Mint lótetűt az ásó kék undorodása, trolibuszt görget,
sültkrumpliként megrepedt autóbuszt lenyel,
légkondícionált gondolafekete autók dudáiba
nyakba szúrt malacok eunuch-nyöszörgését tömi,
és selyemfüggönyös kocsiablakra préselődik
az első, a tizedik, a századik eminenciás poloska-arc.
Szétlapított orr, görcsösen tapadó csigatalp száj,
a gúvadt szem zselatinkockává dermedt segítség-esdeklésével,
ki egymaga, ki testőrei között
a kloákahányadékon megfojtva vonul.
Íme, középkori paloták kőhomlokzatából
ahogy kitüremlenek az ősök címerei,
látszik magazinpofájuk
a forgó halálból kidomborodva!
De hiszen Rubens hentessegédei mérik a húst!
Dölyfös zsírkockák torlódnak össze a keret arany marcipánján,
s a sikoltozó hústorony-lányok,
mint a kihűlt húsleves mosolyognak.
Három lenhajú hölgy széllel-bélelt lenruhában,
„Tutanhamon” aranyszögeccsel kivert bőrövvel hasukon
körbefogják a gyűrött fogpasztareklám kinézetű férfit,
s Rubens vásznait habzsolják mellé fagylaltként.
A Kis Hölgy semmi riadalmat nem okoz.
A legszúrósabb szemű teremőr sem veszi észre,
őt sem! nemhogy illetlen rosszullétét.
Úgy látszik, szüntelenül hányó kisbabánkkal,
láthatatlan, ám mégiscsak kamaszméretű pucérsága ellenére,
jólnevelten surranunk ki a palotából.
Csak Botticelli kapdos két kézzel feleségem vászon vállpántja után.
Vigyük a szabadba magunkkal, kiáltja, megfullad itt,
az émelyítő aranyszemét-rothadáson,
Vénusza ahol megkékül,
s a Primavera
virág helyett
dinamitrudakat kötöz ruhájára,
hogy alkalmas pillanatban – más jó társak nevében is –
ezt az aranyrák Világmúzeumot
levegőbe röpítse!
S csakugyan,
összenőtt vállunkon Kis Hölgyünket
a kapu testőrei között menekítve,
eszünkbe jut az Uffizi kályhavörösen izzó sarka.
A fölrobbanni készülő öntöttvas már megrepedt,
s El Greco, a szemét közé zárt spanyol,
büntető angyalszárny-lángcsóváját
kivágni készült a szemünk közé.

Kép fehérből

Fodor Andrásnak

Talán mert 18 évesen akartam bolyongani a Santa Croce
kőpadozatába süllyesztett sírokon, s ez csupán 31 évvel később sikerült,
míg rossz falain Giottót bámulom, hogy mily érzékeny orral vont
függönyt porladó félhomályból keskenyszemű Ferencei és
szárnyukra feszített angyalai elé,
nehogy megrázkódjon amúgy is pikkelyesre repedező
vakolat-testük a folyosóvégi papi bazárból
bezúduló bőrzakó-, bőrdzseki-szagtól –
közben a Zárda utcai alagsorig pillantok vissza (ahol
először találkoztunk 1947-ben), a teremig, amit most
valamiért legyező alakúnak látok, mint nyakad körül
a Petőfi-inget, mészfehérnek, árnyékos fehérnek,
és fehérarany élek égnek a fehér oszlopokon,
s még a sarokban is, ahol szétvetett lábbal,
mélyen mellükre horgasztott fejjel
apácacsuklyájukba burkolódznak az árnyak,
szívtájukon átüt a frissen meszelt fal kifeslő fehér ibolyacsokra,
s mintha a felhőfehér mennyezet pórusainak szitáló
aláereszkedése volna, az asztallap síkján hó hull,
az asztalláb alján hóvirág nyílik – zöldje is ezüstfehér lett,
levelei közül emelem föl rád a szemem – s itt, most,
a Cappella Bardi fehérbe burkolt fiatal zászlótartója
kifordítja arcát a giottói képből,
s vértestvérek, szülőtök rátok örökített mosolyával
egymásnak hajtjátok homlokotok.

Viareggio homokján írt képeslap

Miután Sikondán az első félórában Lantos és Sebestyén-nyomokra bukkantam, már-már itt is az volt az érzésem, hogy a Medici kápolna őre, amikor borostás közönnyel jelzi: a lépcsők előbb a kupolás márványtemetőbe visznek, s csak azon túl él Michelangelo nevezetes társasága –
ugyanekkor hunyorít is, mintha csak azt mondaná: van ott még néhány lépcső a ronda kegyszerek poros kirakatain túl, oda is kukkantson be, ott olvasható Tinódi Bálint üzenete!

Igaz, a Buonarroti két lánya közé érve az égvilágon minden mást elfelejtettem,

de most Viareggio homokján Neked írva, a tengerből emlékszem vissza a Medici kápolnabeli jelenetre. Valahogy úgy érzem, nem ez – az ott! –, az volt az igazi tenger, s mi közösen úsztunk benne Michelangelo lányaival, mindannyian.

A szegények tengerpartján

Viareggióban a milliomos pálmasor mögött, a Kikötő mögött, Dalí sárga futóhomok síkja és a mocskos tenger beton hullámtörői között, az elhajított cocacolás konzervdobozból szemed előtt bújik elő a szirupbajszú patkány,
s a féllábú koldusasszony lábcsonkja messzire rózsállik virágként. Ide kifekszem, mint egy repülőtér egyezményes keresztjele. Kitárt karral kisápadok, kifeketéllek a csillámló sárga lobogásból,
és P-t érzem, gyárszagát, a meztelen fáig koptatott piros vagy kék, vagy lila bódé körül a kiöntött szappanosvíz otthoni sercegését: két lapos szikla között Gitkatamil lábujjaira húzza fakó ruháját, guggol K. K. bácsin, s megdöbbentő ugrálását egy pillanatig sem hagyja félbe – nádszál derekát mintha egy láthatatlan szenesember-marok szorongatná, rázza a fölül-alul nyíló zsákot, fönt kirázza a bőrt majdnem szétrepesztő két lágy labdát, hullámzanak, hegyükre ragadt mazsolájuk Gitkatamil bíbor arcával egyszerre ugrik föl-le,
lent, kapkodva takaródzó keze közül, a lába nagyujjába kötözött ruha alól mély titkuknak egyetlen holdfény-tincse sem rázódik ki a sófényes partra, pedig lesem – – –
de figyelhetem-e? Lenyűgöz K. K. bácsi Titán-arca: fekete szemgödre, viasszá sápadt orra, vonagló száj-íja, fogcsikorgatása.
Mi baja? kérdezném Gitkatamiltól. Vízbe fúlt? Ő az ajkába harap, nyelvét kiölti, száját, álla közepéig bőrét lenyalja, s pillanatra szemembe réved. Lát is. Tekintetével szól is: Légy szíves menj most! Kérlek!
Értetlen kisfiú, szótfogadok, megfordulok. Fehér papírrepülőmet gurítani kezdem a levegő ezüst pályáján. Csakhogy a repülőm visszakanyarul. Szárnya mögül rájuk pillanthatok.
Gitkatamil tekintetét most kaparja ki valaki a szeméből. Nem látom, csak belülről hallom, ahogy fölötte suhog. Gitkatamil bogártalan szeme, mint üres álarcban a szemrés.
Majd könnybelábad. Majd nevetni kezd.
Semmit sem értek. Ha meghalt, hagyná ott K. K. bácsit. Ha meghalt, meghalt. Olyan szőrtokos szájzuga volt.
De Gitkatamil ráborul. Hajában a napfény, szétrezgő körvonaluk sugárzása foszladó ruhájuk alól a homokban kígyózni kezd, siklani. Zizeg, ahogy egy szénaboglya lélegzik.
S kisfiú, én, rájuk ismerek:
A két lapos szikla köze hazatartó napserleg-hajó. Gitkatamil két fölfedett melle kigömbölyül belőle – zsákmányolt Heszperida-almák.

A lecke*

(avagy a Lány kérdéseket tesz föl a noah-noah életről)

Noah-noah élet? (Kérdezi szigete harmadik emeletjén.)
Dávid után, a Hajnal után,
Mária és Jézus szerelmespárja után
Michelangelo szonettjei Vittoria Colonnához?
Esetleg Vittoria válaszai?
A válaszaim?
Gauguin kölyökrókájának piros lába az alvó lány keble között?
Vagy egy breton Jákob angyalbirkózása
a domboldalt szinte vízszintes sugarakkal érintő fényben?
És következésképpen Tahiti, hol a lélek
Európa-sebhelyes, Európa-fekélyes,
párizsos folyású kiütés-korpuszán
négyszer tekercselt priznic Teha’amana-Otahi tapadó bőre,
zuhogó haja, mellre szivárgó hónalj-izzadása,
mosdótál-fényű ömlése a férfi borostái alatt,
a comb hosszán végig, a combok alá az ágyon,
s az önfeláldozó szorításban négy réteg lópokróc
a feketeribizke szagú has és emlő,
a bazsalikomszagú szeméremajak-fodor,
a citromhéj-keserű hosszú hát.
Sem virágöv, sem viráglánc – priznic és lópokróc
Teha’amana kő- vagy ólomüveg nehezéke
a semmi súlyú papírhalmazon.
Kicsi kő-, ólomüveg fenekének magma súlya
odacövekeli a gauguinvörös fűszálak közé a szétrothadót.

Ez a noah-noah? Gauguin föláll,
lepattogzott róla, rossz zománc, Európa fekélye,
s érzi, hogy ő most már „Noa-Noa”?

Avagy Libanon cédrusai? A griffnyakú cédrus,
a zsiráfnyakú madárfa, magasabban,
hova Raffaello bármikor eljutott?
Hol szabadon ring madárkalitkájában az őrület
(s a pesti éhhalál), a szerelemből régen fű lett és virág,
s egy nyelvescsók gonosz, lidérces hiányérzetéből
legfeljebb az Adria partfaló hullámainak merev,
törékeny botladozása támadhatott?!…

Netán a szivárványszínű oroszlán, a megfeketedett pofájú,
a karikagyűrű-szemű, egy szivárványruhájú asszony fölött,
ki a kagylóbensejű csendben elaludt?
S emelkedik-süllyed a Vámos látomása,
a noah-noah tüdejű kép?
Vagy a század emlékezetéből kihullott fotó
Gödöllő szövőnőivel? Egy vízparti reggel?
A szakállas férfiak egyike-másika stráfos trikóban.
A nők Giorgione és Manet rendelkezései szerint: meztelenül.
Noah-noah? Nohiszen! Hol végződött az egész?
A galambszakállú gödöllői piktor pókként ereszkedett ide-oda,
s freskóhálójának csali fonalával
beírta lassan az erzsébeti templomfalat.
Épp az erzsébetit? Aztán kinek?
Gaál Imrének, Rátkay Endrének, Kárpáti Kamilnak?
Kiknek Gödöllő szövőszékei sem adattak meg,
meztelen lányok reggelije a zöldben,
a kommuna nyitott ablakai égre és fényre kitárva.
S utódaik a deklasszálódott temetőben,
a királydinnyés homokban holnap,
a biceboca hajdani bortanonc Tamás,
meg a Sárospataktól besározódó
papírfőző Péter,
kátrányrovásokkal homlokukon
majd együtt bólintanak
az Elöljáróság rendeletére,
hogy szétporladt apáik sírhelye
Erzsébet új halottainak kell immár.
Vagy éppen őnekik. S a fű
undorodva növekszik rothadó lábfejük körül.

A tizenhét évből egy kedélybeteg reggel harminchét lesz.
Egy hófolyású éjjel negyvenhét lesz, ötvenhét lesz.
S egy rossz csoroszlya levelezése egy aggastyánnal
– még ha Padova harangjátéka kíséri is –
ugyan mitől s miért noah-noah élet?

* A lecke (jegyzet)

Válaszlevél a gubbiói farkassal

1

A noah-noah csak a világ, ahogy nézed,
nem a menekülésed.

2

Jelentése sem Gauguin,
sem az erzsébeti néger.
Sem a menekvés.
Sem a forradalom.
Költőnőinkkel egybevetve
páratlan logikádat
jobb, ha lelakatolom.

Itt, Gubbióban nem az hiányzik.

3

A noah-noá(h)ból semmi nem hiányzik.
Nem élték fel. Nem tették tönkre.
Versemet nem írhatja el előlem senki.
Életedet nem élheti el előled más.
Feltéve, hogy sikerül rátalálni,
s ha azt mondod „én”,
csakugyan te vagy,
nem a hagymáz.

4

Ha ezen az első gubancon túljutottál,
kővé nem dermeszt többé szitává lőtt történelem.
Abban a bádogtartályban soha nem volt semmi,
nemhogy az élet vizét benne tárolták volna
neked s nekem.

5

Nem tudom, van-e a világon
annál tökéletesebb útszakasz,
mely Perugiából Gubbióba vezet.

De gyanítom, hogy páratlanságát
kezdettől fogva magamban hordtam,
s celláim falán már tükröződhetett.

6

Nem tehetünk mást,
ha a Lenyűgöző ránk talál,
addig nézzük, amíg a testvér
gyerekkor magától összeboronál,
elvegyít, átültet, keresztez –

Beállítsz magadhoz –
Térdeden lovagolsz –

A Farkas (s Gubbióból ki más?)
előlép s emlőjéből megitat,

ha szerethetsz.

7

Ha!
Vigyázz!
Ez itt a kulcsszó!

Csontváryt elég hallomásból…
S Otahi pózait mappába tett ujjal
tükröd előtt végigcsinálhatod:
attól, hogy tudod,
még nem leszel az a „lópokróc, priznic”!

Ki a vöröslő Gauguin-fűbe bukott,
rohadhat ott
tovább –
könyörületesebb nem lesz
föléje guggoló Európád.

Mert a priznicséghez
nem konyítsz.

8

E noah-noah hercegséghez
a festészet se elég bédekker, szívem.
Szeretni tudsz?
Egyszer megkérdi tőled „valami-valaki”
szelíden.
Ki?
A hiány.
Talán a halál evilági hangja.
Ember-köze.
Minden méz közepéből az epe.
A késszúrás-keserű mese
vége.
Hangosabban más kérdések sorjáznak.
Más hangerő. S a hangfekvés is.
Másokkal vannak tele a könyvek,
a vásznak.
Klitoriszod rejtett barlang-tömlőiben
más villámcsapások cikáznak.

Más a tézis.
S az anamnézis.
Egyszer meghallod mégis.

9

Majd ha – otthon! –
szememben a gubbiói útra pillantsz
(vagy a gubbiói úton rám),
a noah-noah sem lesz hazajáró fantom.
Sem végleg elkésett.
Sem túlságig korán.
Ha a történelem nem tart vele,
túllép rajta ő.
A szétlyuggatott bádogskatulyából kibújt
ő, a történelem végterméke.
A kezdet.
Ámbár csöppet sem új.
(S csöppet sem filozófiai értelemben.)

10

E szerény
csodát
talán érzékelhetővé teszi
hasonlata:
aki olyan szegény,
hogy a porszívógépbe illesztett papírzacskót
gondos kiürítése után visszarakja,
valami egészen hasonlót művel.

A noah-noah csoda: csoda,
csak kisbetűvel.

11

Mint a nő második, harmadik szüzessége.
Átélheti,
de megnevezésére béna
a nyelv.
S még a szerelemben is csak a hányaveti
léha
hasonlat
rózsaszín léggömbje röppenthető fel.
Azt mondják: „Csillagom, Napom vagy!

Oly szép, mint egy ártatlan gyermek.”
S azt mondod (magadnak is):
„Mintha szűz lettem volna újra,
olyan jó volt Csillagodnak, Napodnak.”
Látod,
szakadékony bőrdarabkád
ekkora vermet rejtett:
lett szemedre húzott sapkád,
bevarrt szemű Ku-Klux-Klan süveg;
a való meghúzza magát, mint légnemű hasonlat,
s egyetlen sejtje
(bár elhalt rég)
befalaz magába halottnak.
Pedig szűz vagy újra.
Ha: szerethetsz.

12

Nem fekete mágia ez, nem fehér.
Amilyen a kiürített papírzacskó,
mocsoknyom mocsoknyommal rajta összefér.

Gyűrődéseivel
a noah-noah agyagot-sarat vedlő
szentségtartó.

Horpadásainak
repedező boltú Sixtina matricáján
Ádám ujja Ahhoz mégis felível.

(Vagy csak felér?)
Törtívű mozdulat, e kéz
mellényúláshoz annyira rájár…
A gubbiói úton tart feléd?

Nem, nem, rosszul mondtam:
szőnyegbombázásból,
levegőbe röpült gáztartályok közül
sántikál már.

Harlekin-álcája leégett itt-ott.
A tekerőlant nyekergő
ördögmalom-kereke
pörög a légnyomástól.

De kibukfencezik roncsból a zene,
az Isten hetedik neve,
a kulcs,
ami egymásba nyit,
a más kor.

13

Más kor?
Nem történelmi idő, vigyázz!
Csak a padovai harangjáték.
A kiégett falakon nem lángbetűs írás cikáz.
Csak tájkép.
Semmi parancs.
Csak a jól ismert három dimenzió.
Mondjuk P, ahogy a szelek kisöpörték,
és amennyi sarkamra tapadt,
annyi Gubbio.
De ahogy a noah-noah belehajlik,
ahogy a Török Flóris utcán végigimbolyog,
az benne a más,
amit az égből belehajlít,
az benne az új,
amit magában hozott.

14

Mindez eszelősen naiv.
Mindez mese a Zöld Disznóról.
Még az se. A mese füle, farka
kikunkorodva a hosszú ó-ból.

(Ha ó-ra végződik e hegyre kúszó város neve,
miért ne lehetne ez az ó
az enigmája?
Ó,
kerek, mint a Nap,
kinyúlik belőle ölelni induló keze,
s látlak: pillangózol a zöldben fölfelé,
magnetikus
oltalmába.)

15

Mint a harangjáték.
Keze van, lába van,
ó-ra nyíló szája van.
Amit gondol:
levele van, szára van,
virág és mag.
Ennyi a noah-noah „tudománya”.
Végezetül is kezdet.

16

A tenger Vénuszt titkossá csiszolta.
Ám, lehet, hogy tízezer évre újra elmerül.
S utána hull egy közepes komputer
s egy behemót retorta.
Tízezer? Lehet abból néhány nullával több is,
ha a három így eggyé forrhatott –
s a kilencéves Beatrice Danténak
(azaz, költőnek a Múzsa)
hármasikreket szül:
mert Három Grácia szól a maga módján:
Jó napot!
S fonják, ölelik egymást dermedt táncban,
ha csupán átvitt értelemben is,
és semmiképpen sem raffaellói láncban
lejtenek örökké sóbálvány-csöndjükkel.

A tenger túlfaragta Vénuszt minden titkokon.
Vagy csak bevénuszozta az ócskavast, az üveget?
Mégsem anyaguk,
alighanem tartalmaik ömölhettek át egymásba,
hogy a három ilyen egy lehet.

17

És nem a boncasztalon,
kedves Lautréamont.
A napon.
Ez a hatalom!
Ettől lesz a csoroszlyából szűz!
S ötvenkettedik évem ifjúsága,
a sokadik!

Ettől
legöngyölődik fejem alá a Hold
tiszta gyolcsa,
s hátrahajló fejjel a gubbiói Farkas
számba ejti
melled tüzelő csúcsait.

Itthon pedig majd ez a fáma jár:
A noah-noah? P-ben él.
Farkasa gyomrában lakik.