Láttuk a Rend vad, rőt kocsiját ma mind.
Elmúlt az est rég. Éjszaka lett, akár
tegnap. A lépcsőn elmosódva
nagy tömeg ült, gyerekarca volt.

Az éj tehette – spongya alól kibújt
tekintetük tán, hogy zizegően ál-
hasonlatosság fogta őket
távoli rét keretébe most.

Mért látna rémet bárki a Dóm tövén,
míg mellre csüggedt állal az árny kidől
a sarki kőből, s folyni indul,
hogy belegázol a Rossz?!… S hogy így,

álarcosan jön: oltani tűzbe vert
otthont! S a létrát, mint siető kerub
hátán a szárnyat, légben úszva
röpteti címereként közénk.

Mily észrevétlen (– járt a motor talán?)
settent elő! Úgy várt, hason. Álcaként
egyenruhában gép s ki bent ül;
menteni, tűzbe robogni kész!

Csakhogy ez égő lámpaszemet kitát,
s helyből-ugorva sztráda-iramra gyúlt
bőgő motorral ront a tömegbe!
Futna, ki bírna! Baromfiól

rikácsolását ontja a Téboly! S ő
tűkanyarokból vágja a rendet! Irt
svábbogarat – fojt förtelembe,
szent s szabad! Úgy hiszi: ő legyűr!

Patkányvadászás – érti magát –, az ám!
Villog egyengomb. Hordaruhája most
teljhatalommá fújva duzzad.
– Olt tüzet? Fölfogadod: s megöl.