Merev üvegpapírban egy vérező, alélt,
ijedező virág (tovább tán nem élne már,
annyit remélt, s hiába) Rómát, a tért, az éjt,
úgy tíz után sötétszivű rózsa-illatár-
özönvizébe dönti; szomjúz, a Lányra vár.1
„Lekaszabolt fejét, te lány, szádra hajtva kérd:
– Nyílj széjjelebb!, kiszivva rózsább lehetne zárt
ajkam között a lényed: átszállna rám bibéd.”
– Ám mi legyen, te balga, véled, ha Sába félt
ugyan, nehogy te sejtsd, de sóváran arra várt,
mégis veszel ma néki rózsát? – Oly ócska éj!,
hisz a zsebed lapos, király; költenél, s de kár,
nem tudsz te, mit… De ekkor egy kút vizén2 (na mért?)
két rózsa végre Sába hűvös kezébe szállt.