Elnöki válaszod – ej, hova? – messzire elkanyarulva
tán tüzijátékká lobogott el az ünnepen. Ért, s le-
hullt boritékod a víz arany, olvadozó tükörére;
lángszive, szürke betűsora percre parázs, s hamu hamva
lett az egész.
A Redentórét1 (köszönöm szerető sza-
vú érdeklődésed: jó melegét – belül – érzem)
ünneppé olaszék se teszik másképp – mi is így csak
Szentistvánt. Lebegett dobogó hadihíd a Canale
gyöngyszövevénye fölött – üresen, mielőtt lilazoknis
monsignórénk s fess tábornok a hölgykoszorúval
szárazon átkopogott katonák sora közt; s mi nevetjük:
bíboros úrból hogy lesz parányi bogár odaát, Giu-
decca alázatos ajtainál. (Na de csíp ez a gúny is…)
Zúdul a várakozók sokasága. – Mi pattan?! – A sodrony!…
Pánik azért nincs. – Ott az utász! S ki-be billen e híd! Ve-
lence is nőnemü! Húsz évszázada táncol a mély fö-
lött – ki törődik gyertyalidérccel, akit szeme bűvöl?!
Számüzetésemet úgy hagyom, iskola (víg) kerülője:
„Ingyen futsz, Gí! Ócska hajóra tizenhatezert ki-
dobni!, az kéne csak!” Így robogunk mi is át, noha minket
Palladió szűk temploma, hidd, sose csalna: kinőttük!2
(Dante a Pokla legalján bugyros Usába kirúgta
volna – de hátán: monstruma dögtetemével! – a gyászost!)
Ám a Giudecca!… A dantei szó heve fúlna! Zsidók-e,
gyilkosok éltek e régi Gulág tutaján – evezői?
Szurkon eveznek, az messzire szétvetül. Azt hiszem, út visz
egy napon át, ki, Velencéből haza: Cséritelepre,
Kőbányára, Gubacsra, Csepelre s tovább, salak-égig.
S ott, aki él? Be, Velencét falná, röpke egy éjre.
Majd mehet át a világos egű üde hajnal alá az
űzött, visszaeső Ady-rög; pora ott vegyül össze
rom-szigetén a fenés Sorssal. Megül. S át, ide bámul.
Ó, ide, hol rovom irkalapomra e sort, tele fényben,
fönt, magoson. S cserepes tetején a Világ Szeretője3
arca körül haja gyöngy-lobogását hűs tenyerébe
fogva mögé néz (vagy lát?) udvari hódolatunknak:
Nézi a bárka-özönt két (?), hét (?) emelet csupa tenger
oszlopkőbe meredve… Virágszirom-ék, aluvó, kis
egyszervolt bogaracska… Borostyán-börtöne zárja,
s őrzi olajsima pillantása a Mély tetejét, e
holdragyogást – s szentségtartó kelyhében a szívem.
Kapkodok? Ezt-azt összekotorna a képzelet? – élnék!
Töltse ki búzaszem áttüzesült menedék-kalodámat!
(Képzavar? Így ne Te ints. Tudom én, habogó agyalággyal
szomszéd! Vén Tiziano egykori háza bolondok
bús ugató palotája e nyáron; ebéd zaja öntöz,
s éjszaka macskajaját pazarul szaporázza az ének.)
Ünnepelünk? A Giudeccán járva gyalog, hazatértem,
s lassan ocsúdok, e helyre talált, idefönt, Gire dőlve.
Tudhatod: olykor a zárka magánya de jó pihenő a
rabnak! Alád tereget zeneszőnyeget s alszik a kínod.
Mintha e Frari-lakó4 zeneművész fölrepülése
volna a rácsra. Szabadság.
Hát ilyen éj fogadott ma
Suppie ház tetején: tüzijáték! Elszakadóban,
gyermeki mennybe belépve, talán le se nézve: Michele
ágyai mért mocorognak (?), e jóra nevelt puritán fe-
dőkövek (!); észre se vettük először a fölkönyökölt Stra-
vinszkijt5; csúf mosolyát; s bizonyára nem, azt se soká, hogy
közben a Bellini-kisded zenéje kibomlik ölében:
fölserdült (!), tíz évszaku lett (legalább) tavasz-ajka.
Láttuk a dalt mi. A pávafarok behajolt, szeme éppen
Gí tenyerébe simult. (Szive ver bele tollba s zenébe
éjszaka leple alatt?)
De a Menny elinal, ha muszáj, ha
látom esőzni alá hamuként leveled, le a vízbe.
Csíkja sötét; feketén hasit szét diadémot az éjen.
Éjen? A szívem az. Nem tüzijáték pálmafa-éden
fényjelenése zuhant a kiült tömeg ámulatára!
Ünnep után bizonyára a tűz-vezető hivatalnok
kapta először a Pompa Keresztjét, mert sikerült e
nagy tüzi (s még: vizi) -játék! Páholya Márk közepén az
Ujj6 tetején maga Menny: uraké. A harang – pihenőben –
megkoronázta a nyájt, s egyesült erejük cipel egyre
érctiarát.
Na de én?! Cipelem biz a csönded. A szódra
vártam idáig. Hívtalak Attila, Béri telében7:
„Itt az idő!” (Ha ugyan nem az volt behavazva egészen
négy rongy évtizedet, s hat, utóbb, lám: új, szabad évet!)
Meddig a hó már szánkba tömülve, lefagyva bokánkig?!
Lépni se, szólni se tudna, ki ír, s aki olvas – az ember?
S ember-e még, ki sem érteni, s írni se tud belenézve
éje: halála szemébe, s a hályog elé odatárja
fáklyatüzét: mire ment maga itt, mikor Istene, félig
háttal a Földnek, aludva a szíjat elejteni látszik.
Tán Te is (azt igyekezve, mit én) lopakodsz be az Égi
ernyedező keze, hol csügg, s visszaszorítsz levegőt is,
óvatosan, mikor átkötözöd kiesett fonalunkkal
nagy tenyerét. Ne veszítse el, álma ha szebb tüzijátszma.
Hogyhogy a hívás mégse talált? Hiszen Attila várta
s Ötvenhat szelid ősz fejed! Annyi a néma!, hiányuk
már ki se tűnik (?) – iker-szivü szólni-tudó, aranyajkkal
eltemetett élőnk a halottugatás zsivajában
szólni se merhet (?!): a Vers meg a tiszta hit emberi korban?
Kuss legyen – ünnepükön, közös ünnepi estjükön, ősszel?
(Lesz vajon?)
Elnököm, érmedet osztva a lábad e hídra
nem teszed. S árva „Giudeccán” hull a remény; temetődik.
Otthon e híd se hiányzik, az egynapos ingadozású;
s szép mise kültelek árkain (ó, lila látszat a röpte!…),
még az se lobban a szembe. Elég csak a semmi homálya.