E fiú, háta mögött a Vízözönnel, térde fölött
az égbe vicsorgó lehúnyt szemű lóval
(a lónyak szinte kinőtt egy bivalyszarv
ugató-fehér harapófogójából, mint levágott fej a tálból),
átmeneti szellemi lény volna az istenség s az emberek közt?
Mindkét nem legjavából gyúrt teste lenne a lélek képe?
A széttárt comb Herkules húshegye közt a fallosz
üres, mint egy pólyásra csavart medvebőr;
nem tudod: Toldi Miklós-i izmai vannak-e ennek az
Afrika orchideáiról elhajtott puha és sima tomporú nőnek,
vagy most fog, mint iszonyat által megrepedt burok
a hermafrodita álca hímoroszlán-válláról lehullni,
s a szikrás hullámot vető hajzaton a szalag
(hosszú csónakján a Dunán cikkanó-evezős barátnőm
homlokáról ugyanez virít)
szemed előtt lesz ókori ifjú fején a győzelem pántja.
Csakhogy kié? Tiéd-e, ha az övé?
Igaz-e, hogy a bolygóitól körülvett főalak
naprendszert alkot? Ha igaz,
ez a se fiú, se lány, se isten se ember, ez a Köztes
mindössze kisugárzás, akit az Erüthreai emanált,
a henteskarú, a „Kimerült”,
szórakozottan lapozgatva szibilla-könyvét
a növekvő félhomály bárka-alján.
Kérdenéd, mért idegenkedem ettől a robosztus nőtől?
Mert a túlsó járda P-ben mindig tele van vele.
Ó, mindig előhajlik a készséges lámpagyújtó puttó,
hogy lapjaiba világítson,
s látom vele szemközt Ezékiel fölháborodástól előmeredt
hófehér nagyapa-szakállát,
a szél is lebegteti meg a szidalmazástól remegő szájszél.
Hja, késő. Már késő ennek az örökszép asszonymonstrumnak
a korholás, nagyapánk!
Henteskarja annyit se moccan, mint bögölycsípésre
a tehénszügy.
Hát mért nem vehetni észre, hogy vérbeli buñueli ötlet
épp ennek a nőnek tartani mécsest (mindig, öröktől fogva)?!
Akár a sivatagi Szfinxre bíznád, nevelje föl sivalkodó
porontyaid.
Ez? Hajéke tűjével elvégzi, Attila orrvérzésben kimúljon,
s utána, mint a kimerült, nyitott szemmel ültében elalszik.
Buñuel trükk nélkül metszhetett volna borotvapengével
a szemébe,
öt földrész mozija előtt is állná a vágást rebbenetlenül.
Úszhatnak vele szemközt a La Manche-csatorna égő hajói,
mint Dieppe felől vízre bocsátott lángoló pulykaketrecek,
s a szénné égett sültek a páncélosok fölolvadt, csillogó
marcipánöntetében El Alameintől a doni hóig – :
ő Sztálint szül, John Fitzgeraldot fölcseréli Onassisra,
s karja még mindig fölhasított állattetem súlyával csüng az
oldaláról.
Férfiak! Kit vett ez a kar ölébe, hogy „álmodd magadat
gyermeknek újra!?”
Ím, a főalak, s a platóni fölfogásban kivetült benső:
isteni jellegű emberi lélek… Miért csodálkozol?
Ha a Szent Péter templom Elvarázsolt Kastély,
a Sixtina talán a Tükörterem: nézz bele, megmondja, ki vagy.
S Michelangelo repedező szörnyetegei megtelnek
torokszorító jelentéssel,
mint ahogy a világegyház megütköző szeme előtt
a Bazilikában Bernini üres karszékébe
beleül az Isten.