A szó

(Michelangelo Utolsó Ítélete előtt)

Sixtina. Újra az Ablak. – Nem különös? Michelange-
lód ide húzta falát régi kövekre föl; új
falra vakolt, föntről lefelé behajoltra, a két fal1
mégse takarja, mit ő s képe se tárt ki elénk.
Szárnyasan ablaka tátong, két falon át diadallal
ellene szinte, ki épp nem!-re cserélt föl igent.

El ne repüljön a nagy jelenés!, tetejében a Férfi
s összetapadva a Nő – még fiatal mosolyú,
messze inalt gyerekéveim édes alakja, anyámé –
s rám lehajolva együtt mondja ki szájuk: Eredj!

Már közelebb, ahogy ő lebegő tömegét odafesti,
már közelebb, ahogy ő festeni merte talán,
onnan a mellkasom átriumába leérve, leomlott
kárpit alól füvelő tér meg az ég közepén.

Oly különös! Hiszen ismeri mind, aki bibliaforga-
tó: Barabás neve hogy szállt Jeruzsálem előtt!2
– Jézus! – akarta kimondani mind, de mivé alakult, míg
nyelvük a száj üregén, mint a kutyájuk aludt?!

Hogy van ez? Ő, Michelangelo dupla falat rakat – ám itt,
mint kilyukadt repülőn – oldala nincs – csak az ég
vad motozói ugornak elő a határtalan űrből,
nyakravalód anyagát félresöpörve kivág
markuk a fény tüdejébe, s te szomjasan inni elindulsz.
Még sose volt ily erős benned a mozdulat: élsz!3

Ott, a világ közepében a fal legutolja is elhull.
Férfi a Nővel elöl, századok óta rekedt
szóval a szájukon. El sem merte felejteni senki,
annyira rémteli szó! Mária kér, s a nem! úgy
csapja le Földig a csöndet, akár havazás fagy az útra.
Ősvakolatba jegült Kéz utasítja el őt,

s már ötszázötvennyolc éve igéz! Kegyelem nincs!
Szétvetülő repülőroncs ez a föld! Zuhanó!
Percmutató se előzheti, tűzbe kilobban, elég majd.
Ó, eszement! Hiszen itt, roncs Jeruzsálem alól,
roncsrepülőn te, a vak-süket!, épp te cseréled az Istent
rossz jeruzsálemivé – mint amilyen te lehetsz:
rossz jeruzsálemi, még ha szakálla nem is fedi ajkát;
jézusi szájon a szód, nézve: te, csak te lehetsz.
Nem olvasta le több mint ötszáz éve a vaksi
szem, noha Jézus a Nap fényözönébe kiált.
– Isten! – akarnád mondani, s egyre az Ördög ömöl szét
Sixtina térdre rogyó emberisége előtt.

Én, köszönőben előtted, az Egyszeri Tettbe ivódva,
dupla falába kitárt végtelen álom egén,
hadd örökítsem a holnapiakra, az Újra merőkre:
Élni az emberit itt Mária kisdedeként
rég, aki jött – épp csöndre leintve a Harsonaszót –, csak
útra bocsát, amig Ő megleli szárnyadat is.

* a két fal • Barabás neve hogy szállt Jeruzsálem előtt • Még sose volt ily erős benned a mozdulat: élsz! (jegyzet)