A szőnyeggé szőtt párduc

Egy ifjú szőnyegszövőnek

Mint poros-ezüst folyosón falikárpit,
a rémtettek termét eltakarja
a Dóm s a Medici erőd közt a pázsit
szőnyegből szőtt zöld párka-alakja.

Mozdulatlan s mégis csupa hullámhegy-völgy,
ahogy mély fölött csillan a kékség,
oly ártatlanul ejtőzik ez a park-hölgy,
a párducmorgás behajtva hétrét.

A nyúlra idomított párduc a hajtó-
fiú véres rózsafej-szivével,
e címerállat évezrek óta tartó
zabája fedve új s zöld bibével.

Virágszirommal, arannyal hímzett minta:
hintán Sába kicsi udvarhölgye.
Száll a delejét gyolcsába rejtő inga –
tán egy régi szőnyegszövő szülte.

Ivókútnál a hófehér egyszarvúnak
rózsaszín szarvhegyét is ő szőtte,
hinta-kedve száll, s mint hattyú-vonta csónak
repül a lánytest gyolcsát áttörve.

Mint a hegy utcával koszorúzva körül,
ha az esti ablakok mécse gyúl,
elsötétült bokán a gyöngylánc tündököl.
Térde holdja süt a napfényre túl.

Szőnyegminta a vénülő lesekedő,
ki égve hintától hintáig jár:
medvetáncú hajlongással szimatol ő
aranydiót a lány lábainál.

S hímzések ők is, a kis piaci szarkák,
bokorba bújnak, kopót játszanak:
lesik az aranydiót, hogy kikaparnák,
akkor tűzként közibük ront a had.

S hímzés az is a hinta alatt, a fűben,
a fű zöld párka-ölén a birok,
gyolcsából virágszemetet röppenőben
arcukba szór a lány – s a képből kifut.

A rémtettek termét eltakarva, szőnyeg,
egyszer csak közepében magamat –
látom az alkony málnabokrába szőttek,
s a fonál fölaranylik, lángba kap.

Csak ezt kövesd, nehogy hátráló léptemet,
nehogy a Kis Hölgy selyem lábait
Gí s köztem, öléig hóban. Ne érj Telet,
mikor utunk oda már visszavitt.