Szűk szoba; künn a világ körülötte fakulva növekszik.
Tágul a jó Universum, a Kor hiszi, s rossz szivem, íme,
ugrik e fölfedezést gyakorolni: Amit bitorolva
kék-arany ifjan emelt, dudorászva dobált föl a jókedv
térdre, fenékre „dekázva”, s fejelve magával, ameddig
csak beleunt, az a labda, az, ütve szakadt a nyakába,
hogy feje eltűnt benne – de még legyalult üleped, rossz
érdagadású lábfejed is belekékül ez ólba,
s pállsz, Lőrinc leveként augusztusi dinnye hajában!
(Most, hogy a labda dagadt-e köréd, avagy épp te kaszáltad
félre magadról mind a felesleged – az, nem is izgat.)
Testre szabott a világ. Szűk zubbony-e, vagy neve kényszer-
zubbony-e pontosan, össze se vesd. Forr a bordaperecre,
ferde gerincedet, elmálló csigolyáidat, akár
bankrabló pofacsontját női harisnya kitárja – s
átfedi. (Szemben az arcra folyó viasz egyszeri csókja
hűen idéz, koma!, vetném közbe, de mit fecserésszünk?)
Ó, sose baj, ha „esernyőváznak” hív, s „rabod”! „Ráng a
drótodon, úgy feszül” – omlani lenne pedig Tejut ágya.

Vaksi (belül); süket; így kuporogva-vacogva alatta-
benne a szűk szoba rejtett hangszórója benyávog.
Súg; susog; öblöget; örlene kőport agyzugaidba;
s még?… – Ki tud itt, belül, átlámpázni egyetlen iszonyt is?
Egy sarokárnyt, repedést, meszelést, suhogó selyemalsót?
Vaksi: a hangra szögezve piheg; süket – s esne sarudra,
Fény, ha elérne! De óvatosan körüling a bokád e-
lőbb a fején, a falán… (Ahogy írtam imént: csigolyáin,
bordaközén, hisz a női harisnyaburok meg e korpusz
éle-szegélye ugyancsak egy!) Éj-plafonon cicafark-csa-
pója kivált inaidból pár gyerekes szökelést, ve-
tődést labda után, de csupán az ütés sajog, agyve-
lőd csobban: feketén nyeli áldozatát, gyerekálmod.
(Ó, mikor is lebegett mögüled sehovába utolsód?)
Új sebed altat, akár csak a gép, adagolva a semmit,
s fásliba köt kihagyásod, e pólyasötét, tudatodban.

Ébredező, kitalálod az írást; mint csecsemő a
vízcsap alatt, sírsz, örjöngsz – s est fele majd belefogsz a
jó Universum tágulatának oly ünnepi taktu-
sát a te szűk szoba-Mindened ágya felől lejegyezni.
Óráról órára, ahogy csakugyan: a te világod
tágul. Im: átömöl, át, mint női harisnya szemén a
láb hava – nyúlik a szem meg az orron
a hegy köze, tágul.