Gí: tágra nyílt szem. Szájra tapasztva ujj
szétvágja hangját. Rémület, ámulat.
Szorítja csuklóm, mintha éppen
– fölrepülő madarát – lefogná.

Föl? Most? A kősó súlya ragaszt e kő-
laphoz! Szemet hunyt vak szobor, állok így.
A csürhe lökdös, hallanám is,
hogy liheg, áll csak elém, felöklel.

Számít-e most ez? Vézna, lepusztuló
izmát se rejtő férfi, kivetve ránk
vízmély-nyugalmat, vénülése
éveiből kitekint az éjbe.

Mint messze égen hályog: esőverés,
hajlik nyalábja, szél lapogatja, ing,
testén a lámpa fénye átsüt.
S ő szakadozva a kört befutja.

Miféle kört fut? – Tűzlobogás, eléd
görnyeszti törzsét: fald! harapásod át-
roppantsa torkát! Horpadó has
ráncai tűzbe borulva gyúlnak.

Képzelje bámész: hecc ez a vén inú
félhulla férfi! Mit neki láng, parázs –
lábujjba csípett!… S szájon!… ínyen!…
Látnivaló: kitanult a módja!

Bohóckodik! Nézd: készül a ráadás!
Üvegszilánkból törve sötét szemét.
Egész apáca-házfal állhat
védve e cápafogú cseréppel.

Dombbá kotorja, majd dagadó farú
gömbölyded asszonyt kap az ölébe – és:
túl-telt kenyérként tárva ránk, csak
várja, a csönd kitapintható-e.

Ekkor mezítlen talpa a tört rakás
palackra ugrik, s tartja tovább a nőt –
míg lágyan ejti földre, s ő is
– lépve utána – eléje térdel.

Honnan kerül szál vérszinü jószagú
szegfű kezébe? Bókol a nő felé
úgy, mintha benne nyílna Mennye
s föllebegő sokasága védi

szárnyként – ha talpán vére se ömlik s ér
csatorna-rácsig!… S nem tapad egy cipő
se kockakőhöz vérben ázva!…
Lábfejük, illatozó ruhájuk

se puffad s oszlik vérbe kövült kemény
burokba fojtva… – míg csak elejtve ősz
tekintetét, s föl sem emelve
rájuk, a füstös apóka köd lesz.

Szemhéjon át még látom a távol-ég
ormán. Szakadt árny: lengedező eső.
Gível ha tudjuk: háttal állva
így mosogatja sebét az éggel.

Nincs a nyakunkban a Kis Hölgy,¹ s buszra Szeléna² se süt le;
déli, fehérlő Holdja az éggel együtt inal otthon.
„Felhő árnya, ha tízenegy éve…” – tünődöm a járda
összerepedt kőlapján húzva batyunkat utánam
újra Firenzében, s végig tüzelő Nap alatt – de
hatvannyolcadik évem alá gumiként simulóan
süppedező szőnyeg kerül, s ím évődve dobálna,
mint gyerekét: Mi a tízenegy év, ha azóta Szeléna
lába hegyével a csillagokon pörög, s el kicsi Hölgyem
árnya is úszva, Signoria tízenegy éve üres, ki-
halt tere húny csak³ – s nincs, aki intene, útban a hídon.
Gíre Roberto s vén irodistát játszva a Párka,
nyári ruhásan a Sors tündére nevet kapualjban.
Lift suhan. Ajtó tárul elénk s küszöbünkre behajlik,
mintha előttünk nőne az első ház tetejére,
dóm kupolája s üdén Giottója⁴ elénk magasodva
rőten a Vén Palotából egymutatós kerek óra-
lappal a bástya-fejékü torony levegőzik az égen.
Hívna Roberto: „Páholy az erkély, ülj ide, látod?”
S mintha az Úr (vagy az Ördög?) igézne kölyökhevü percben
túlra, Teremtés-láz (Tagadás-gőg?) révületében
észre se vette az Ég kapuját; hogy jobbra a vízen
színpada nyílna, s Gi súgja fülembe: „Hisz Orsolya zöldje
ömlik az alján!, s messzi vitorla repülve a Mendi-
canti rióról, este az Arnón fölvonul, itt lesz!,
itthon vagy! Gyere, nézzük a Sors öregecske Anyója
mit mutat?”
Ázik aranyban a két szoba összehajolva,
víg mosolyú ívben kerekült fala közt puha minden.
Csillog a képüveg? Alján szárnyasok illegetik fa-
roktolluk, s gyöngyökként ránkgurul appenin ég s a
Napja – habár csupa festmény sok madarunk! Csivogásuk
titkokat árul el; tűlevelek szaga-íze a szánkban.
Tárja ölét a fotel?, nosza, ülj bele: erdei holdas
tisztás vesz körül; éjjeli nőszirom ejti tenyérbe
mézteli kelyhét. Harmat esett ide, nézd!, tele mind a
két heverő meggyszínű párnarakása ezüsttel!
…Új boltív mögül ágyas aranylás: sárga mezőben
kúszva sötétkék, csöppnyi virágneszezés: pihe nimfa
hemperedése az ágytakaró! Éjkék huzatával
ível az ágy feje: dajka-szelíden ölében az álom.

Vissza, előtér kőboltíve alá, hol a konyha
tág szoba-mérete Gíre hat ingerlő nevetéssel.
Styxi homálya (az ablaka aknaüregbe tekintget)
fényűző ragyogású századom élni-tudása:
szentségtartóként ömöl nikkeli felszerelése
fénye miránk: hűtőbensője ezüstje, akárcsak
mágnesen: ékszer az olló, kés, sima bárd; s gyilok úszik
jéghidegen, tele formatudással elő a jövőnkből.

Innen is nyílik egy ajtó: lányszoba tán? Üde ágya
húzza a képet a kék vonalú mintás folyamára:
hajlani kezdene csíkja, ha Sába heverne fehéren.
Bőre alól míg ömlene fénye, akár a bicikli-
lámpasugár a bozótra, a kék szinü sávok az ágyon
erdei tó-gyürüzésbe sietve simulnak utána. – S
máris e kép: levegő… suhan át a kalitka-lakáson.
Kérdi Robertónk: „Hát meg se nézed a hölgyet a kádban?”
Persze csak ugrat. A csempe ragyog: zuhanyán üres emlék
bús-külön áll; odatartozik: ágyhoz, a holdtalan esthez.

Furcsa! Mi koppan? A konyhaköd? S: itt a madár – üvegében!
Mint elöl, érett fénysugarába fürödve a többi.
Itt is a mély csupa morze. A képkeret érti, mi dolga:
préseli, mint a gyerek nefelejcsét, Hang, a te fényed.

Párka s Roberto mögött becsukódik a négy retesz. „Álom?” –
néz velem össze Gi. Hegykoszorúja alól teraszunkra
hömpölyödött az egész nyár, s lent a folyam tükörével
épp az esik meg, amit Cocteau szeretett:⁵ belelépve
tárul a függönyös út-mögi táj, s Eurídike táncol.

* Kis Hölgy • Szeléna • Signora tízenegy éve üres, kihalt tere húny csak • üde Giottója • lent a folyam tükörével épp az esik meg, amit Cocteau szeretett (jegyzetek)

Mint kit gáztartály kigyúlt uszálya görget,
sűrű, zsíros korma kente maszkom.
Lőporfüst? disznóol? agg vizelde-tört seb?
Vonszolnám jövőnk a szőre-hullt haraszton.

Súgja Gí: Repülj föl! Morgok kútba: Tűrjed.
Bús madárijesztőn vért rozsdáll a plasztron.
Angyalok hadának rontsak én? – Kerülnek!
Híd, folyó zsong. Osztozzunk a hasznon.

Giottón, fönt, Brunelleschin,¹ s hol rúdra csörtet
bronzoroszlán légyevő gyíkként:² ragasztom
rá a múltam. – Hogy gázlóba fojtva ölt eb?

S vékony lába háztetőkön át előtted
csüngve csillárfényben ottmaradjon?
Majd kiszárad. S nem vonyít fülembe többet.

* Giottón fönt, Brunelleschin • bronzoroszlán légyevő gyíkként (jegyzet)

Koppány Zsoltnak

Rózsaszín palástba öltözött a házfal.
Gyöngyház ég körívén szél sodorta vékony
szép, törékeny felhő. Sok sötét sirállyal.
Úszik, mint e hónap: arca köd, salétrom.

Úszik, mint a tegnap. Itt járt? Csak keréknyom.
Hintajában ültem? Vagy csak űztem s láz falt?
Térdig ért homokból éjbe holdkaréj vont?
Mit se bánd! Sirály húz hófehér hasával.

Egy meg száz rikoltoz. Mennyi pólya szárnyal!
Hunyt szemmel ha hallod: füttyögő fazékon
sustorog, gügyög – kigőgicsélsz, hugyos madárdal.

Herkules-jövő? Oly hős? Vagy báva? Kínod: éh nyom
ágyra – vagy jön Isten, s Földig ér palástja?
Éj, ereszkedik hidunkra már a démon.

(Szakonyi Károlynak, egyik római tárcájára emlékezve)¹

1

Nem a Trasteverét, sem a hídját –
hegedűsödet itt sose látnánk.
Kaparón se vonója vonít át:
könyörülj te fejére szivárványt.

Zúg, túl, Uffizi. Nézz oda: mit látsz?
Páholy-süppedezést csal a látvány.
Erkélyt zúg körül. – Itt zene-indát
hangszórós hegedűs imitál, lám.

Ámulsz? Gépzene rejtheti titkát?
Becsapott tömeg ing az uszályán?
Húr ráng – s néma! S a szobrok!… S a hídláb!…

Hallnék bár nyöszörűt! S a világ, tán
úgy, mint akkor a hídra te szállván,
burkolná aranyába be inkább.

2

Karcsi! Kik keze tapsol az árkád
alagút-feketéje alól, ott?
Rolls Royce, Ferrari s fénylik az ég fenn?
Tévés sztár, öleb, s ő, a sudár lány

ringva ér le a térre. Kitárták,
s nézd, az Éjjeli Tárlat akól most.
Juhhodály! Csak a birka szügyén szenny-
nyüzsgés, nem pedig égi szivárvány!

De ott úgy ömöl, ékszerek árját
fülén, melle haván kirakó bolt
pultjaként ez a krém, tele szétkent
Botticelli-mosollyal a száján,

mint nemrég aluvón a Scalán;²
szép, sötét esze: kő. Szive: zárvány.

3

Most húzd rá, ha cigány vagy s a mersz még
nem lobbant el, a gyermeki emlék!

Ha csaló kirepít, s milyen bestén!
Így állunk te meg én, ilyen estén.

Csupasz szál egyedül, mig a rest ég
hidegen ragyog. Tán csak a festék.

Ólomboltozatukra kifestvén
csüggnek képzeletünk suta Mennyén.

Tűnt Szépség temetője: veszettség.
Híd vár Trasteverén, ha te mersz még!

Menjünk hát közepére – keresztény
alkonyán Európa, a mezsgyén.

Tombold, húr, amit – Isten – üzentél!
Két űr közt, kötelén, haza menjél.

* Szakonyi Károly római tárcájára emlékezem • Scalán (jegyzet)

(Fodor András halálhírére)

Bandi, a Bardi² kitárva: Falán halovány fiatal csu-
hás. Szirom-arca a zászló selyme alatt szelid
vázahomályba begyűjtött kínt s henye könnyeik,
kik ravatal körül ágyra borultak, amíg szive alku

nélkül az óarany égi keresztre repült, agyag arcu
Jézus, eléd. Szabadító indulatú, pedig
kés alig érte gyerekállát – de lobog, repit,
s Érted: erős a halálig. Elszánt. Szava vers. S aranyajku.

Ötvenedik nyaramon se fakult ez a kép. S noha hajdu-
hallgatag állta, ha Giotto kéznyoma ráesik –
két haza nincs, s hite bár lehet ó vagy uj, Istene, az csu-

pán egy eget boritott ránk; s szívbe a fényeit.
Bardiba, hulltod után is elhoz – repedő puha pajzsu –
egykori képzelet. Állsz és hívsz? S a fal égbe nyit.

* freskóalakjára • Bardi (jegyzetek)

Láttuk a Rend vad, rőt kocsiját ma mind.
Elmúlt az est rég. Éjszaka lett, akár
tegnap. A lépcsőn elmosódva
nagy tömeg ült, gyerekarca volt.

Az éj tehette – spongya alól kibújt
tekintetük tán, hogy zizegően ál-
hasonlatosság fogta őket
távoli rét keretébe most.

Mért látna rémet bárki a Dóm tövén,
míg mellre csüggedt állal az árny kidől
a sarki kőből, s folyni indul,
hogy belegázol a Rossz?!… S hogy így,

álarcosan jön: oltani tűzbe vert
otthont! S a létrát, mint siető kerub
hátán a szárnyat, légben úszva
röpteti címereként közénk.

Mily észrevétlen (– járt a motor talán?)
settent elő! Úgy várt, hason. Álcaként
egyenruhában gép s ki bent ül;
menteni, tűzbe robogni kész!

Csakhogy ez égő lámpaszemet kitát,
s helyből-ugorva sztráda-iramra gyúlt
bőgő motorral ront a tömegbe!
Futna, ki bírna! Baromfiól

rikácsolását ontja a Téboly! S ő
tűkanyarokból vágja a rendet! Irt
svábbogarat – fojt förtelembe,
szent s szabad! Úgy hiszi: ő legyűr!

Patkányvadászás – érti magát –, az ám!
Villog egyengomb. Hordaruhája most
teljhatalommá fújva duzzad.
– Olt tüzet? Fölfogadod: s megöl.

Sok éj talált miránk a nyolcszögű
keresztelő körül. Sötéten állt,
holott az angyalok kövét, ha hűlt,
finom suhintó szél legyezte fönt.

E szél madár neszébe öltözött
Bigallón és a bíboros falán,
de itt Salome várta Jánosát,
s Heródiás fejét levágva ők

együtt táncolnak át a tűfokon.
Csak egyszerűbb e kép, a „tű foka”,
ezért a versem így jelenti most
(de bíboros falán a Menny is ott,

aranyfonállal, s esküszöm, Salo-
me Jánosát a lába közt repí-
ti rajta még tovább, a Menny fölé!)
amíg spanyolfalát a hugyszag itt

Bigallo-sarki testre nem veti:
– Ne nézzük őt!… Elnyúlt fiú, üveg-
szemével égbe bámuló. A száj
tövén talán Salome csókja: hó-

pehely, lefolyni kész, s a vér, a vér
Heródiás szökőerén szökött,
ahogy Salome kardra tűzte fel?!…
Fecskendőtű-kazalban álmodik.

Kaptatunk föl, s emlegetünk nagy ívű
víg időket. „Otthoni szélbe szippantsz?” –
lessük egyre másikon érve lázunk,
mint a gyerekkort.

Hát pedig fiam felesége élt tíz
éve itt: tanult, s mi csak őt követtük
– völgybe ámuló szobaablakából
nézve Sienát –,

ötvenes pasas meg az istenujjú;
s lépve, mint a Parthenon-ormon égő
kentaur s szeráf lepidája, csókká
váltjuk a küzdést:

vénülésemet leseperve számról,
mintha negyven évet az életemből
Recskre hagyva erdeiben, lehetnék
hajnali füttyhang!

S városodra szórva a fényemet már,
mint a tárt kapun bejövőt dicsőség,
színarany köpenybe borítva talpig,
várna jövőm még!

Kaptatunk, de hirtelen elveszel, múlt.
„Hol vagyunk?” – keresztbe ledőlt a tíz év,
torlasz, utcakő, idegen fal áll föl,
négyszöge szűkül.

Járt-e itt e holdbeli tájon árnyunk
kéz a kézben? S úgy iramodva dombján
otthon-ízzel átmelegedve szívtájt,
mintha a Kis Hölgy

lesne át Sodoma-zenében ázott
kék szemével esteli templomajtón:
Hagyjuk ott a víg koszorú ölén még,
táncra tanítják!

Ránk borult a lámpasugár a Campón?
S mint bezárul, alszik az esti kagyló,
párok ezre – ajkuk a lábig – így zárt
Tér legyezőjén

fekve rézsűn. Földmeleg édenünkké
összemosva ők s mi egyetlen ágyban
tükröződnénk távoli csillagon, s lent,
Quercia vizéből?

Mintha szétszakadna Siena! Felhők
rontanak kabátra lecsüngve – pápák
kőmadár-csapása talált a Dómból?!
Dördül a villám.

S hív az Angyal. Úgy, akadozva, fájón
(mint anyám az orvosi rendelőből
Klapka utca fái alatt karolt rég,
míg hazaértünk),

Gíre dőlve inti: Kövessük! S egymást
tartva, ősz bogárka-nyomán a ködből
– bár szemünkbe folyt, s kitörölte tíz év –
visszataláltunk

titkaidba: Szent Katalin Sodomát
hívja esti kőterasz-árnyba; vérző
nyíl-sebét ha ujja simítja, gyógyul!
S nézi Sebestyén.

Nézi lány, fiú; szögön inge – s Kis Hölgy.
Ő, igézve: Mit tud e nő a freskón!…
Úgy szeretné – jár a fejében – köztük
tartani szívünk.

(Sodoma: Mária bemutatása a templomban)

Galambosi Lászlónak

Isten a hálót fogta erősen.
Még ha szakállat s jó atya-képet
róla a szívem megpihenőben
sem menekít – alaktalan éget.

Tán a közelben rám lebegő szem
kék mosolyától tágul az élet.
Csak belenézek, s elveszi tőlem
kínom okát az orgonaének.

Mária, hálód fogja erősen –
hogy besötétül csöpp imaházad!…
Kékleni tárd miránk ruha-kéked.

Nem szabadít itt egymaga Ő sem!
Kell a Te tested, szép egü ágyad:
ráhever s összeér, ami épp Egy.

Il Sodoma.¹ Szem, szomorún benéz rád.
Vagy mögéd. Vagy át, keserű, begörcsölt
árnyon. Orrod vaksin előmered, már
szinte az arcán.

Tükröződne nagy szeme vén szemedből
vissza Gíre? Ketten együtt, s mi szintén
összenőve egynek, előbbre jutnánk
erdei s erdőnk

hőkölő-keskeny szakadék-szegélyén?
Izzna válasz lámpa-homály alól ránk?
Mert – „Szodóma?!” – úgy harap össze fogsort
láda-sötétség,

mintha hulla bűzlene benne, s félő,
hogy kikunkorodna a száj szögéből,
mint a mákostészta, mohón a kígyó:
„Jobb, ha te hallgatsz.”

„Kit? Szodómát?” – néz, s nyeli nyársra nyelvét;
áll, s a kérdezőt takarítja útból
cingulus-lilán a pap. – Útba van! – int,
kulcsaival hajt,

művirág karján. Lakatol vasajtót.
Fönt, Siena vén oratorióján²
árva képeslap se került elébünk:
„Nincs!” – Noha: Mennyük!

S mind Firenze boltosa (ó, te, könyvbolt!,
kazlad áll, Bábeltorony, elvakító),
tárva karját vállt vonogat csak: „Épp ő
kellene? – Hát nincs!”

Ólom-est, szemét kövesül Firenzén.
Jézusát a lámpa se éri tisztán.
(Féhomály a sikk; szeparék idilljét
nyújtja a képtár;³

Fabriano hercege – s pávasétány;
tündököl kis Gozzoli: mily növendék-
égitest nagy zordak, epét ivók közt
öntve ezüstjét.)

Mink meg állunk. Szemben s együtt. Sodomát?
– Jézusát is kikerülve bámész
nyáj fut, orrán rézkarikája: lát s hall?
Sorvezetőjét

el nem ejti. Jó a karámban! Úgy döng
lába Uffizin, sima édenén, mint
durva korlát közt terelődve bunkós
végre a csordák!

* Il Sodoma • Siena vén oratorióján • szeparék idilljét nyújtja a képtár (jegyzetek)

Álom életem? Az Arno mélye lent
méteres halával ingadoz, zavart,
mintha nem tudná, Vasari mit habart
túlfelén, s az íveit mily szakrament

vágta légbe.* – Álarcos lány?, vén Jelent
újitó terror? Babrálva míg csavart
aknagyújtón, vulvaszájra ujj kereng.
Millió ehült lovas tiport avart

Nofretét utánzó szép fejébe’ bent,
úgy robbant a Föld, egyszerre ő s a part.
Mélyen, méteres halban mégis dereng

mindkettőből tán egy pillanat, s bazalt-
kő kemény a kód, amit most eltakart
telt ágyában gyöngyöző Arno, s e csend.

* vágta légbe (jegyzet)

1

„A cukorra, gyertyára és szamárra
ráadást: egy palack bort is kapok.”¹
Hallod te, Hídfő, nem termett királyra
álruhám! – Nincs is. Csak magam vagyok.

Nem mint te: fél mezben. – De takaratlan,
legfeljebb, bohó agg, kőszemedben
látszom úgy, mint Mercato-sarki vadkan.
(Szőre úgy fénylik, hogy szinte rebben.)

Csakhát azt is tudom, hogy mire zár a
tág szemed, öreg, ily mohón magába:
Mint idegen, majd nem játszom vakot!,

és lenyűgöz, Évszázados Fedetlen,
hogy – átnéznek rajtad bár – ernyedetlen,
kő-kitartón magad mutogatod.

2

Hasonlítsunk Giorgióra² s a szamárra
(mit Michelangelo őtőle kapott),
nem, nem mulatok rajtad én magamban.

Vén vágyainak nevetség az ára.
Törtorrúval³ megegyezünk mi abban:
szükségünk van e föld chiantijára.

Hogy kő-szívvel kellesd magad hiába;
s mert perverziódban legyűr egy vadkan
(bár kétségtelen: Cellini csinálta).

S hogy Városodnak kihivón kiáltsam:
Fürdesd aggodat Napod aranyában,
míg Benvenuto kanját simogatod.

* egy palack bort is kapok • Giorgóra • Törtorrú (jegyzetek)

Firenze város (Cellini mondaná
ily nagyzolóan) meglepetése várt
miránk: huszonhat éve házast,
Vecchio zászlaival köszöntött.¹

Mink mit se tudva – ébredezők az ágy
kéklő virágu, gyűrt lepedő-haván –
élveztük álmunk mezsgye-csíkját,
vízcsobogással a Fény-aranylást.

Bevallom, egész reggeli közben én
még azt se tudtam: kedd-e, csütörtök ég
erkélykönyöklőn, s hányadik hét
ugrik a semmi vizébe halként.

Berdát idéző asztala délidőn:
tál, költeményként Gí hala, vadja várt;
szeptemberében sült Firenzénk –
annyi, amennyi mi; rá borod töltsd!

De hátra mit nézz? Évre az év lehullt;
s vitte a macska bajsza egérkeként,
hogy Bandi² sántikált, s Tibornak³
szőre borotva nyomát se látván

görbült, fakult csak; ujja a kiskabát
alól kinőve, úgy araszolt időt
nem ismerő cenzori szemmel,
mintha a házasulót akarná

olvasni végig. Ám neve mégis épp
más név alá folyt. Állt anyakönyvezőnk,
sápadt, köhécselt. Mérgedő pír
akkor ömölt tokapárnahurkán,

amint leintve nászmuzsikát, fotóst,
tettünk a kegytelt ünnepiségre, és
vágtunk az utcán négyfelé. Gí
szalmakalapja Szibilla-ég lett.

(Tán akkor éjjel kék kalapot viselt.
Szellős-lyukas volt: szalmafonás; egész
ég bújt alá, szénásszekérnyi
réti virág s Balaton-vizi gyűrűk.)

Most, délutánra: séta a „hegyre” (bár
kalaptalan bíz, átitatódva ég
helyett ecettel), még kaland várt;
tág panoráma. Firenze párállt,

és jött az első nipponi lány, kiről
tudtuk mi ketten: míg lesütött szemét
hogy ránk emelte, azt mutatta:
kelve a Hold, vele úszna hozzánk.

Gí lencsevégre kapta: a napkorong
egész közelben ajtaja-tárt buszunk;
s szamár, mi nem képlett csak elém:
Gí meg a szép tipegő beszálltunk.

Már lent a bástya cakk-koronája közt
vettük csak észre: Vecchio hídja, nézd,
retkes nyakára kipakolta
áruda-bensei gyöngyfüzérét.

Csak úgy ragyogna rajta a sok nyakék!
Templomsötétben így tesz az utcalány
szemközt a gyertyarebbenéssel;
aznapi gyöngysora tánca mellén.

(Arno sötétjét s látva az ablakárnyt,
vén szállodasort kushadozó csukott
redőnnyel, így jutott eszembe,
s ó, akaratlanul, ennyi csípés.)

A liftbe dobszó pergedezett. Suhant
velünk, s legott mi sajt-vacsoránk után
rubintvörös borral kezünkben
föntlebegő magoson kiültünk

erkélysötétbe. Gyík lopakodva bújt
elő tetőnkből, s vízbe-merült kövén
csapkodva farkát várt halunk is,
ikrarakó köde ringva oszlott.

Csakhát idillre: döngtek a dobverők!
Lengtek a zászlók! S harsonaszóra – zsuppsz! –
a Háziúr,⁴ a lomha-szelíd,
kínai bölcsre ütő is ugrott

fejest a vízbe. Orra csavarva gyöngy-
fényt, bundaszőrről sem levakarhatót,
úgy hordta glóriája terhét,
mint Cosimo⁵ jogarának ólmát,

s tűnt hídközelből – ekkora hév elől.
Mert hév, de volt ám! Díszvacsorát a híd
hosszában asztalsor cipelt ott,
s Cellini szobra körül vetekvő

zászlódobálók ősi ruhába bújt
buggyos hadát bősz, izzado húsfalók
uszítva hergelték: „mi jön még?!”
Hördül a harsona, s zutty, a zászló

pottyan a kézből, csuklik a hangszer… – És?
A híd zabál csak. Híz hidi ékszerész:
egész családja falja hátul,
jó atyakéz potya-tálra mit csórt.

Firenze csukva ablakait: kivár.
Árkád alatt nagy csönd. Hegedűje tán
Arnóba fúlt, s hal, tátogó lett;
rossz hegedűs, a csaló meg illant?

De víz alól most húrja-veszett hasán
csiklandozásként bújik elő, s felénk-
röptében elpihenve rajtunk,
pendül a kétlaki néma húrhang:

„Költő s a Múzsa? Jól kitalálta, lám,
Firenze, kapva lángarany est után,
huszonhat éve házasok, ti,
majd örökít, ha kizeng az éjfél!”

Az óra kongat. Mint lakomára pont.
Tátsd szád, igazság: Hét dobol, s öt legény
dagadt pofával harsonáz – s nézd:
félezer ingyenevő⁶ a Pontén!

Juss hát eszükbe! – Árnyba bevésve, fönn,
barlangi rajz, mi, rőt temetés után
farkasszemet nézők, időnk míg
– sajtot egér – kilopott korunkból.

* Vecchio zászlaival köszöntött • Bandi • Tibornak • Háziúr • Cosimo de Medici • ingyenevő (jegyzet)

A házban fönt, lent, mindenütt nyaralnak.
Meztelen csúszkálhatsz a lépcsőkarfán.
Énekelhetsz a lefolyóba – hallgat
a hídi Madonna dedével a karján.

Bár nem a Gangesz, csak az Arno habzik,
ha fölhasítja ezüstjét a réce,
a hárfadal Nepálból (nyelve szankszrit)
csupasz talpon surran Felicébe.

Az angyalokkal megtelik a karzat.
(Egyensúlyodra ők vigyáznak aztán.)
Itt csak egy nincs (mint nyár delén a harmat):

Tiltott gyümölcsbe nincs vágy, hogy harapj itt.
Ég a hazája, összes holtam rétje.
Gaál Imre, Pontormo onnan aranylik.

*

A ház, hol születtem, csillagokon lakhat.
Jobbján szülőágy. Anyám sírja balján.

Ahogy – Gí, liftünk csöpp gombjához érve –
kiürült házban föl-le szállunk annyit,
úgy hullsz hazaföld. Hullasz, s milyen mélybe.