Gí: tágra nyílt szem. Szájra tapasztva ujj
szétvágja hangját. Rémület, ámulat.
Szorítja csuklóm, mintha éppen
– fölrepülő madarát – lefogná.

Föl? Most? A kősó súlya ragaszt e kő-
laphoz! Szemet hunyt vak szobor, állok így.
A csürhe lökdös, hallanám is,
hogy liheg, áll csak elém, felöklel.

Számít-e most ez? Vézna, lepusztuló
izmát se rejtő férfi, kivetve ránk
vízmély-nyugalmat, vénülése
éveiből kitekint az éjbe.

Mint messze égen hályog: esőverés,
hajlik nyalábja, szél lapogatja, ing,
testén a lámpa fénye átsüt.
S ő szakadozva a kört befutja.

Miféle kört fut? – Tűzlobogás, eléd
görnyeszti törzsét: fald! harapásod át-
roppantsa torkát! Horpadó has
ráncai tűzbe borulva gyúlnak.

Képzelje bámész: hecc ez a vén inú
félhulla férfi! Mit neki láng, parázs –
lábujjba csípett!… S szájon!… ínyen!…
Látnivaló: kitanult a módja!

Bohóckodik! Nézd: készül a ráadás!
Üvegszilánkból törve sötét szemét.
Egész apáca-házfal állhat
védve e cápafogú cseréppel.

Dombbá kotorja, majd dagadó farú
gömbölyded asszonyt kap az ölébe – és:
túl-telt kenyérként tárva ránk, csak
várja, a csönd kitapintható-e.

Ekkor mezítlen talpa a tört rakás
palackra ugrik, s tartja tovább a nőt –
míg lágyan ejti földre, s ő is
– lépve utána – eléje térdel.

Honnan kerül szál vérszinü jószagú
szegfű kezébe? Bókol a nő felé
úgy, mintha benne nyílna Mennye
s föllebegő sokasága védi

szárnyként – ha talpán vére se ömlik s ér
csatorna-rácsig!… S nem tapad egy cipő
se kockakőhöz vérben ázva!…
Lábfejük, illatozó ruhájuk

se puffad s oszlik vérbe kövült kemény
burokba fojtva… – míg csak elejtve ősz
tekintetét, s föl sem emelve
rájuk, a füstös apóka köd lesz.

Szemhéjon át még látom a távol-ég
ormán. Szakadt árny: lengedező eső.
Gível ha tudjuk: háttal állva
így mosogatja sebét az éggel.