Kikötő ez a négyszögü tér:
teraszon karaván vonul át.
Keveréke a csillagok és a Sötét
folyosó-sara közt kerekült jelenés.
Szita-fény szamarán lopakod-
va (faárnyon) a templom elé,
be a mélybe, lenéz:
Via Giulia innen a lámpasorával akár
roston sült Lőrinc tes-
te alatt a parázs. A való
belemártva a rőt folyadékba legott
ezeregy sütemény-puha éjszaka rém-
eseménye. Szelíd fuvolán
sikosan tipeg ujj, de a szép mesemon-
dó lábát térdig fednék vér-
befagyott bajadér-koponyák;
az elődei, mind.
Ez a négyszög ül rost-parazsán.
Közelebb, selyem égben, a Hold figyel itt:
merülő fenekem parazsat nehogy érjen! Elég-
ne terasz-kikötőm, magos nyár:
szigetem! Különös: ne folyót
képzelj mellé, dzsungel-
szövevényt se! A Cet-gyomor ez, ha befalt.
Menedék – ha emészteni nem tud! Ülöd (nyeregét
a lovas) s betöröd!
Ha pedig közepén
pápáéknál bíborlóbb út csipkéjét szőtted késszé,
s az előkanyarog: bugyolált
pata lép ide Róma alól,
teraszon bukik át, feje kő,
s szita-fény szamarán lopakodva nyomá-
ban a templom előtt saruját leveti.*