– Csak Aranykor nem szaladt el. Nem tudott.
– Aranykor? – suttogja Gí s a Kis Hölgy kétfelől –
kiről beszélsz?
– Hát róla! – kiált a szemfüles Kis Hölgy,
s egy Arany Fiút a tömegben fölfedez.
– Mintha csak az elveszett fénykép volna,
amit sohasem tudtatok nekem megmutatni.
Fiatalkori arcmásod! A tiéd!
Mert „az orr s a fül porca között
kilencven fokos volt a szög”… ott is, itt is.
– Csakugyan azt hiszed, hogy jelent ez valamit? –
kérdezem tőle, s ő, ahogy szokta,
fehérbőrű szerecsen dívaként vonogat vállat,
oda sem figyel, értékéről mit sem tudva,
sápadt kavicsként nyújt át színarany rögöt.
– Aranykor sohasem volt aranykor – szólok később. –
Csak egy bearanyozott kisfiú volt.
Megtestesíteni az Aranykort
neki kellett volna az Ünnepen.
De a bearanyozásba belehalt.
Most higgyem el, hogy hasonlít rám?

Orgona szól. Gravicembalo. Clavicembalo.
Hegedű és hegedű.