Sábának

Esteli erkély. Épp a hiányod lop bele ritmust.
Hosszan elejtett sáv vagy az árnyék gombolyagából.
Lábad elé nőtt útra világítsz, s úgy lehajolsz rám,
rég ahogy otthon, lopva az utcán mily kicsi nőként,
nyurga teremtés, fejnyit is összébb-vont a te rejtett
tétova titkod: hold-tapadást tűrsz-vársz a ruhádban.
Mint köröméllel nyújtva a hajszál nyúlik előbb, majd
kunkorul, ingáz s mint a rugó, ráng, éjszaka-órán
orgonazúgás száll, tör öledből s szétfut az ágyon.
Így marad el két év csupa erdő. Gótika-árnyék
télikabát rejt összetapadt bőrt – szélfütyülésben
szállal a holdfény férceli összébb szám a nyakadhoz.
Most pedig itt vagy. Lábfejed, úszva esti ruhádból
pára-szivárvány. Imbolyog egy híd. Íve alád nyúl
– s festene Spencer. Fodrosan esnék rád puha visszfény
(s tudvalevő, hogy Spencer egész nap képes a sodrás
részegitő jel- s képfonadékát festeni, hát még
– megbabonázott angol! – a fénylés legközepén ha
téged is ott lát: ujjadat angyalszádra tapasztva.)
Társra Beato Angelicónál lelve hogy úszol,
könnyül a Föld, szív ólma, ha szőkén siklik az ének.
Dob duruzsol, s rá súlytalan arcod hűs hegedűjét
fekteted alvó nyakgödörébe hírül az égből.
Mint ha hegyekkel telne az erkély, lámpafüzérrel,
lám, teletöltsz, Hold, sárarany angyal, ringva az Arnón.