1
Ázik, s a reggel hűvöse kéklik nappali Hold telt
arca mögül rám. Kék, te koporsószínü gyerekszem,
fúrod a hátam! Fordulok, s épp én hemperedek víg
inda-futókán át a kerítés lécei közt: rét
paplana úsztat. – Hé! Hova iszkolsz?! – rántana visszább
zord temető-kép, hol csak a sír reng, Halka Gyurin döng,1
s kőbe ütődőn sír a lapát, mint vert kutya kínja.
Így tünedeznél, hajnali Hold, fönt. Rág közepedből
kéken a fénylés. Már olyan tört vagy, mint poharamban
fogyva fehérlik kálcium ostyám. Ó, zsugorodsz csak,
s old, kiharapdál, semmibe szöktet nappali gond. Tán
Sába ölén lelt s ajka kinyíló csücske rügyén folyt
játszi szökőkút – rámzizegő must, éjszagos illat
foszlana éggé?!…
2
Fürdeni két kád – öble családi –
várja a jöttét.2 Láttuk az éjjel, fönt, a tetőnkről:
ült a sötét Farnese kövén túl, s tér delején át
csapva sirályok mély fenekükről angyali nyájként
húztak az égen.
Ő ha fehérlő csipkebugyistól
ázna ölükben, gyöngybuborékból pendelye tisztán
fénylene bőrén, mint csupa apró mécses a rétig.
Láttuk a loggián! S épp a te fényed, Hold, boritott rá
zsákot: alácsent hűs aranyoddal testnyomot, izzót,
majd ahol ő nyújt tíz susogó lábujjt – nyomatát, vágy,
hadd szimatolhasd –, míg maga nincs itt.
Inda-futókán
át a kerítés résein ismét szökni a paplan-
rét közepéig hátha lehet, mint rég, temetőből,
s talpa nyomában, Hold, kiharapdált arcod egész lesz.