Az asztal

Megszólal: „Lehet, hogy e nő ne becsülje
íróasztalod?! Szú-zeném? Ó, lehet az, hogy e nő há-
romszáz évemet únná? Rőt erezetvonalam se
fűti? Fiókom elő se cibálná? Rá se figyel tit-
kos rekeszemre?
Egészen elomlik a hátamon inkább,
ágynak lát üveges szeme? Bújna be nyomban izegve.
Ázott lenne a teste? s szerelme kihűlve irántad,
friss operált, akit elmos a vízzubogás, ha Velencét
– Róma után! – neki tartogatod.
Ha az ember idétlen,
s vérszagot áraszt… s ott!… folyosón csoszog úgy, pizsamáján
kívül a csővel, s a barna tasak-fityegés veri térden,
s nője csak a másnapi első csókra tapad, só-
váran kedvese vízringás-ütemével ölében –
akkor jobb, ha e nőt elereszted az est alagútján.”