Dorsoduróban¹ hül a Margheritán² puha csöndje.
Carmine³ szobrai, lám, most megmenekülve vidáman
tárják csöpp cicijük konya agg fele – fába faragva.
Jöttek a „versszavalók” napokig! Ki-be jártak a téren.⁴
S „költők”!… Kanna kezükbe-repül (hisz a vers ma ez éppen!)
Paprika Janka e hun hajadon, regelány ad elő – mit?
Csobban a rossz rongy. Ágnes is így mosogatta a szennyest
jó Arany úrnál. Mink – szövegét kipipálva ha hagyjuk –
s íme, adúnk: dobogón vizelünk, kimosunk lepedőket,
és rotyogunk ki-be, mint puhuló bab a kukta-fazékban,
már mindent kitakartunk rejtjelezett csuda-mélyünk
színaranyából? Így lehet. Ám Arany úr hova tűnt el?
S főleg a vers hova? Tudja-e fába faragva a két kis
szép didijű, ha kinéz oszlopmagas ég-tetejéről?

Túlnani part zene- s képtöredéke, te! Borszinü égben
kezdenek udvaros-ágas csillagok ejteni fátylat
mind a sebekre, a házrohadásra, galamb tetemére,
bundás vénre az árkád kő-hidegében. Az Éj jön.
Szemközt, sarki szobában a nő Veronése-ezüstben
készül aludni. S az őrültek kilopódznak a kúthoz.
Épp ideér, s a bokára kötött csengő belecsöng a
vízcsobogásba, ha meztélláb zizeg el; hegedűje
verdesi hátba, ahogy fut a vének elől; nevet s izgat.
Átmenet éppen a teste: ezüst jelenés; sehováse
nyíló vers; leiratlan előjáték – szabadítsd ki!
Perc fala omlik csípőjére! – Te, vers, örökítsd meg.

* Dorsoduro, Margherita, Carmine, ki-be jártak a téren (jegyzetek)