Éjszaka a Kis Hölgy,
halványzöld márvány fénylő tócsáiból
a benti, ötven fok melegben
közénk kuporog a firenzei ágyra.
Azt súgja: Játsszunk hóesést! S mindjárt hozzá is fog
a hópehelyfejlesztő manőverezéshez.
Hajunk tövénél kezdi, orrcimpánkon, szánk peremén.
Forró, lüktető ujjhegyéből sugárzik, mint régi
fogorvosi fagyasztó, a mentolízű jegesség.
Kisujja mellünkön szánkázva csúszkál,
mint pohár mellé ejtett jégdarab a tálcán.
Megakad a köldökünkben, kuncogva segíti lejjebb,
hol hirtelen mindkettőnk kertjét teleaggatja
nyújtózni kezdő hűvös vízcseppekkel.
Mintha olvadó hómező csurgatná
csípőnkre kunkorodó hajszál-vízereit.
Mire hópehely-szállingózása megdagadt bokánkig ér,
már azt álmodom, hogy Gí alvó lélegzését lesem,
és azt, hogy szibilla-arca kibukik a párna mellől,
s alig súrolva állhegyével fenyvesalji homályú
hegyoldalunk,
mintha puha, sötét hajába göngyölt feje
sítalpon siklana a számig!…
S a puha, néma csók közben Gí is aggódva lesi:
egyenletes-e a lélegzésem, alszom-e már?
Gí álmodik engem, álmodja a mozdulatot, ahogy
fölé emelkedő fejemet szájára húzza.
Ő, a Kis Hölgy alszik már ekkor,
melléig hajába takaródzva Gí vállgödrében piheg,
tündöklését testvérien szétosztja rajtunk.
Hat emelet mélyben alul
folyik a páncéldöngető orrszarvú csorda!
Korlát közé szorult fejjel bömböl
a negyedik emelet szelindekje a mélybe:
egymásba ragadt gépkocsikígyó dühét visszasziszegi.
Kísértetváll alatt nyög a törékeny erkélyajtó.
Ellenállása utolsó pillanatában
homorít a sikoltó üveg.
Alszunk, mikor az éj piráñái, szúnyogok,
őrjöngő felhőjük tonnasúlyával
mindhármunkig benyomulnak.