Szúrja fejem búbját a Nap. Íróasztalom éget.
Dől bele náthám orrfacsaró-bőven, pedig onnan,
barna fiók-mélyből növekedjék hordani engem
fény, a te bokrod, dúlt haza-képpel eléd ide rogytam,
háttal, Idő, szűz kurva, kitárult ég-kanapédnak.
Minden elúszott, most igazán könnyű temetődbe
vinni virágot! Szirma Michélét mind beborítja.
Sőt! Kitüremkedsz sírközön át, kőpárna-törésen,
fal magasán; csobbansz alacsony vízből, sebes óra.
Zárhatom ablakpántom, a táblán párzik a perced.
Nyúlt mutatód: pókláb-rezegését hozza az éjjel.
Kívüled alszik minden erőtlen kréta-jeleddel;
megreked egy-szárnyán kikötött vak képzeletünk is,
csak te fened ránk, képmutató, kétélü borotvád!
Honnan e hajtás benned, igyekvő számtaniságod?
Elkülönít mindtől, ami él, hal, vagy legalább van.
Nincs nyoma őrült visszakozásnak rossz hegyi úton,
s nem tesz a tűnődés se lazábbá – lépsz ugyanúgy csak.
Hátrafelé tán még sose léptél; oldalazón se;
még fiam óráján se csiszolnád jártodat állni –
ő pedig ért hozzá!, de beléd tölcsér-csöve törne.
Nem habozol, jó-é, ami jön – tart egyre kimérten
menny-tagadó játszmád. Tekebábot, forgat, elüthet,
rossz rög alá tetvet, takarít, céllá nemesítve
hulltot a Földön, mintha ezért várná a fizetség.
Édes az órám? Perc. S rohadó perc? Tartana évig.
Szűz te, mitőlünk, ez koronád, rossz kurva: tökélyed.