Az ünnep napja | Kárpáti Kamil

Firenze város (Cellini mondaná
ily nagyzolóan) meglepetése várt
miránk: huszonhat éve házast,
Vecchio zászlaival köszöntött.¹

Mink mit se tudva – ébredezők az ágy
kéklő virágu, gyűrt lepedő-haván –
élveztük álmunk mezsgye-csíkját,
vízcsobogással a Fény-aranylást.

Bevallom, egész reggeli közben én
még azt se tudtam: kedd-e, csütörtök ég
erkélykönyöklőn, s hányadik hét
ugrik a semmi vizébe halként.

Berdát idéző asztala délidőn:
tál, költeményként Gí hala, vadja várt;
szeptemberében sült Firenzénk –
annyi, amennyi mi; rá borod töltsd!

De hátra mit nézz? Évre az év lehullt;
s vitte a macska bajsza egérkeként,
hogy Bandi² sántikált, s Tibornak³
szőre borotva nyomát se látván

görbült, fakult csak; ujja a kiskabát
alól kinőve, úgy araszolt időt
nem ismerő cenzori szemmel,
mintha a házasulót akarná

olvasni végig. Ám neve mégis épp
más név alá folyt. Állt anyakönyvezőnk,
sápadt, köhécselt. Mérgedő pír
akkor ömölt tokapárnahurkán,

amint leintve nászmuzsikát, fotóst,
tettünk a kegytelt ünnepiségre, és
vágtunk az utcán négyfelé. Gí
szalmakalapja Szibilla-ég lett.

(Tán akkor éjjel kék kalapot viselt.
Szellős-lyukas volt: szalmafonás; egész
ég bújt alá, szénásszekérnyi
réti virág s Balaton-vizi gyűrűk.)

Most, délutánra: séta a „hegyre” (bár
kalaptalan bíz, átitatódva ég
helyett ecettel), még kaland várt;
tág panoráma. Firenze párállt,

és jött az első nipponi lány, kiről
tudtuk mi ketten: míg lesütött szemét
hogy ránk emelte, azt mutatta:
kelve a Hold, vele úszna hozzánk.

Gí lencsevégre kapta: a napkorong
egész közelben ajtaja-tárt buszunk;
s szamár, mi nem képlett csak elém:
Gí meg a szép tipegő beszálltunk.

Már lent a bástya cakk-koronája közt
vettük csak észre: Vecchio hídja, nézd,
retkes nyakára kipakolta
áruda-bensei gyöngyfüzérét.

Csak úgy ragyogna rajta a sok nyakék!
Templomsötétben így tesz az utcalány
szemközt a gyertyarebbenéssel;
aznapi gyöngysora tánca mellén.

(Arno sötétjét s látva az ablakárnyt,
vén szállodasort kushadozó csukott
redőnnyel, így jutott eszembe,
s ó, akaratlanul, ennyi csípés.)

A liftbe dobszó pergedezett. Suhant
velünk, s legott mi sajt-vacsoránk után
rubintvörös borral kezünkben
föntlebegő magoson kiültünk

erkélysötétbe. Gyík lopakodva bújt
elő tetőnkből, s vízbe-merült kövén
csapkodva farkát várt halunk is,
ikrarakó köde ringva oszlott.

Csakhát idillre: döngtek a dobverők!
Lengtek a zászlók! S harsonaszóra – zsuppsz! –
a Háziúr,⁴ a lomha-szelíd,
kínai bölcsre ütő is ugrott

fejest a vízbe. Orra csavarva gyöngy-
fényt, bundaszőrről sem levakarhatót,
úgy hordta glóriája terhét,
mint Cosimo⁵ jogarának ólmát,

s tűnt hídközelből – ekkora hév elől.
Mert hév, de volt ám! Díszvacsorát a híd
hosszában asztalsor cipelt ott,
s Cellini szobra körül vetekvő

zászlódobálók ősi ruhába bújt
buggyos hadát bősz, izzado húsfalók
uszítva hergelték: „mi jön még?!”
Hördül a harsona, s zutty, a zászló

pottyan a kézből, csuklik a hangszer… – És?
A híd zabál csak. Híz hidi ékszerész:
egész családja falja hátul,
jó atyakéz potya-tálra mit csórt.

Firenze csukva ablakait: kivár.
Árkád alatt nagy csönd. Hegedűje tán
Arnóba fúlt, s hal, tátogó lett;
rossz hegedűs, a csaló meg illant?

De víz alól most húrja-veszett hasán
csiklandozásként bújik elő, s felénk-
röptében elpihenve rajtunk,
pendül a kétlaki néma húrhang:

„Költő s a Múzsa? Jól kitalálta, lám,
Firenze, kapva lángarany est után,
huszonhat éve házasok, ti,
majd örökít, ha kizeng az éjfél!”

Az óra kongat. Mint lakomára pont.
Tátsd szád, igazság: Hét dobol, s öt legény
dagadt pofával harsonáz – s nézd:
félezer ingyenevő⁶ a Pontén!

Juss hát eszükbe! – Árnyba bevésve, fönn,
barlangi rajz, mi, rőt temetés után
farkasszemet nézők, időnk míg
– sajtot egér – kilopott korunkból.