Csomagok feketülnek a kőlapokon. Kiürült a lakás.
A tükör, ha mutatja szobád, foteled, de te mégse vagy ott,
aki nézed. Elillan a múlt, s ami vár: idehull, vetül. Űz
folyamalji homályban a buszra – mikor meg se jött rozogán;
de te már oda, vissza, hazád keserűbb közegébe vetődsz,
hogy: „eredj, idomulj idejében”; az otthoni téglafal áll.
Csak egy óra – s bezárva lakásod. A háta mögött kanapék,
finom ornitológusi rajz-csipogás, neszező sarokárny.
Levetett türelem: kihajítana! Megszeretett, s te: inalsz?!
Ha teraszra kilépsz, a folyó odalenn meg se lát. Vak a híd.
Az eső belelóg, öregasszony elősuhogó ruhaszár-
nya, Firenze tetőin omolva takar kupolát, ne keresd.
Sose volt, csak a dús fogadós, aki nem tanusít,
csak a buksza-rekeszre figyelmet, amíg te kikot-
rod a pénzt… Hogy az öblösödő teraszon mire vársz? Emelíts
kalapot. – Csak előbb kicsi Castorinánk keresem; hova tűnt?
„Háziúr!…” Hol a bajszod? előmeredő vizes orrod?! Együnk
– te, Gi s én – mi, együtt falatozva a Hold delejében, amint
üde bölcs, filozófus, a réceraj ámulatára s dühödt-
feketén lecsapó halak orra elől, nyugalom fia (lá-
nya?), te, telt-arany üstököd ostoba tátogatásukon át
diadallal emelted, s elénk települve a fényteli fű
közepére kenyérke-evésre, a lámpa sugárköre zárt
együvé veled; s éltem a szívbeli gazdagodás örömét.
„Te! Szeretne bucsúzni barátod, a hű!” De a víz csupa csönd.
Temetőd. Kiterítve (talán az eső szöge verte ki rá)
kese Castorinánk viszi… Lába a bunda-hason kimeredt,
ki az orr; puha: s tárgy, kidobott. – Szobamély fotelünk, kanapénk,
ha a lift lesuhan mivelünk, s maga: dolga-feledve kihűl. –
Szemetes folyamon lebeg. Krétafehéren előjön a Nap.
Betaszítva az ég kapuszárnya: fakó folyamán a halál.
– Kifakult jelenés, mi a sors, az elővetülő utazás?
Hazaérve Firenze folyó lesz, s e hód agyonütve, a társ:
kutatott nyugalom, befelé-nevetés szelid angyala volt.