Magyar Istvánnak

Holt repülőtér
Róma határán.
Mérete szédít.

Így, kiürülten
bábeli rom lett;
Déva – ha félig

semmibe omlik,
félig a Túlnan
Hold-fele, tornyon.

Hajnali hóhér
nyakcsigolyát tör,
csönd töri folyton.

Lépted e csont-tört
csönd, ahogy indulsz
Pista nyomában.

Ég a világ, és
Bosznia ég – lelsz
útra a lángban?

Lift… s temető-űr.
Néma üvegfal
siklik akár a

vissza sosem nyílt
ajtaju múlt. – Hogy
vissza? Kizárva.

Állsz csak a köztes
szőnyegen, épp itt,
mesgyehatáron;

hetven után már
porhamu angyal:
foszlik a lábnyom.

Nincs vezetőd több,
kézfeje fogna:
ródd a betűd még!,

szállva alá rád,
mint Caravaggión
hintve hevét szét.

Súlyos üvegfal
– Poe-i szüzséből –
(Pista tapad rá),

tornyon az ajtód
(rémmese erdőn)
rád befalazná.

Törj? Menekülj? Zúg
képsora benned:
mindig is így volt;

szárnytalan űr-rét,
ily repülőtér,
rajta – ha – köd folyt.

Csarnoka: várás.
Zegzuga sarkán
mikrofon ásít:

késik a géped!
Egyre de késett,
késve a máig.

Íme, bezsúfolt
minden időt már
Isten-e, Ördög?

Róma határán
holt repülőtér.
Idd ki a bürköd.

Nincs hova hátrálj.
Pista szeméből
római estém,

mint teraszáról
annyira hittem:
él az a festmény!

Benne az út föl,
vargabetűdből,
Század, a napra,

emberevőt, visz,
mégha egérút:
vissza magadba.

Pista szeméből
ég ez a hívás.
Bosznia romján

túlvetül égve.
Csonkig elégtem –
mégis a portám.

Ház, haza, otthon
lápba lesüllyedt.
Gível a lápon

már mi lidérc se.
Porhavu angyal,
foszlik a lábnyom.

Int keze búcsút.
Már üveg elzár.
Lenne belőlünk

tág panorámád.
Emberi szem, nézz:
átüvegültünk;

lásd, ahogy ő lát,
zárkafalon át
inti: a földünk.