Közelről, Uram, épp itt, a tetőre mért
villámlásodon át hallak. Ijedt a sirály.
Szédülök. Korom, égett szag szivárog. Ó,
félni kéne, de nincs bennem lehelleted.

Időben kirepült? S most valahol Mila-
no vak szobrai közt foszlana Dóm-tetőn?
Megmásztuk mi magos lépcseit egyszer, s én
fölírnám oda: Húsvét. Az is volt, ijedt

napsütés, korakék ég, de a tél se múlt,
fényből fent vakitó szíj hasogatta, szél
a hátunk. Nevető Gíre kibontva, rá-
képzeltem köpenyem; zúgva a szélverőt,

amint fölkap az ég tél-tavasz óriás
búrájába – s elillant az a két kizárt…
Uram, épp csak a ballonköpeny ott se volt!
S képzelgés fogasán függve a Dóm fakó

gerincére ragadtunk. Pedig onnan az
ég csak egy sima ugrás repülő madár-
kabátban! – ha igaz volna. De itt az ott.
S láthatod: ki-be járt, ám csoda nem akadt.

Húsvét! Szédülök, annyit mutogattad őt
útvesztőd zugain. Míg Fenicéd kiég,
s talpig-égve a fal kőfoka: bordaváz.
Estély lámpasorával szegi. Ott teríts

lakomára nekem! Szívközepem, hol áll,
Velencében a lyuk. Tükre, ahogy hazám
börtön lámpasorával szegi éveim.
Fogj, s mint én: öregedj! Míg tova múl a perc.