Amíg Gí vásárol, én a dán lánycsapat
combtövig fölszaladt szoknyáját bámulom.
Hőségből pördülő levegő-harangról
látszanak leválni elém, a fű közé.
Előbb még kecses fríz, kéklő ég derekán
illendő fonadék – öt érzékszervemnek
hirtelen kitakaródznak most! (Nem látnak?)
Én ennyi rengeteg tejfehér holdas bőrt
estig se vonszolok ebből a lángoló
édenből szemhéjam alatti istálló-
szénámra!

Este majd föllépnek. Éneklő füzérben,
miniben.

Majd combjuk havazó husángja halomra
csépli a bajvívó Toldikat: oszlopra
ráhúzott kísértet-páncélvért rugóra
csapódó tárt karú vasától éppen csak
szabadult apácafiúkként verődni
alájuk.

De most még Pán szobra kő-kecskeszakállba
lihegve maszturbál. Nekik meg kétfele
fut szemük fehérje; északi libabőr
futkorász ingükben. Kórusuk se nem hall,
se nem lát, egymáshoz bújva csak búbosan
izzadnak;

össze és vissza ver, kalapál szívük, hogy
izegve-mozogva a fűben maga is lepréselt
virág lesz.