Egy festő-Chatterton, ki Petőfit tisztelettel…

Az Eremitaniban,1
’78-ban,
Gível s fiammal oldalamon,
német turisták
perselybe dobott pénzén
én is bámultalak
a kétpercig tartó fényben.
Nagyot fordult a világ, hallod!
Csontjaimban
betonfogdák lisztharmata,
arcomat egy új Arcimboldo,2
az idő,
sikkanó fűrészgéppel szelt
rönkkarikákból rakta ki.
Különösen szemem körül
ügyelt az évgyűrűk
Tisza-kanyaraira,
hogy az elhalt rostok
haránt-kanyonjaiban
a csaknem öt évtized
lánctalp-lenyomata
oly értelmesen olvasható legyen,
mint csillagásznak
a rakétáról továbbított
Vénusz-fénykép.

Előttem viszont egy tizenhét-
tizennyolc éves ifjú áll,
magyar bezártságomhoz illőn
vadonatúj,
ki freskói után se lesz több
huszonhétnél,
egy festő Chatterton!3
Egy falfestő Rimbaud4
a reneszánszból!
Ki eddig halott Krisztusának
öregapja volt szememben,
és Goethe csillagköpenye alatt
a békasó
(ahogy Petőfink mondta róla).
Pedig Petőfit ez az ifjú
hitetlenkedő tisztelettel
bátyámuramozta volna egyre,
s erős, ártatlan lelke mélyén
maga sem tudta volna,
hogy a 6-8 évvel idősebb hangját

nem veszi-e egy őrült,
rémülésteli, zavart ész
meséjének?5

Noha jóval előbb
a mindent eldöntő budai kézfogásnál
(ami Vörösmarty
és Petőfi között esett,
s a téli Magyarországot átgyaloglót
újságpapirostul fölragadta!),
ez az ifjú az Ovetari szűkös falán
1448 és ’57 közt
például egy római tiszt hátívében
(e festett vonal himnuszában)
oly régiót tett láthatóvá,
melyben örökifjú a harci program,
s romolhatatlan világszabadság,
beteljesülsz!

* Eremitani, Arcimboldo, Chatterton, Rimbaud, Petőfi-idézet (jegyzetek)