(Nagybátyámra, Csu bácsira emlékezve)*
1
Nem köhög – áll csak. Lába behajlik.
Botja se koppan.
Negyvenegy éve (látsz-e a sarkig?)
jár-kel a Holdban.
Ő magyarázta, hogy oda indul,
épp mikor ott élt;
inge kihajtva, rőten a kíntól
botladozott szép
Lujza elé; mint kisfiu: minden
nőben anyát várt.
Vitte magával, hogy legyen inge
majd, a szivárványt.
Vén baja volt, hogy Lujza se látta,
mit takar egyre.
Teste takarta?, évei száma?…
Repdes a lepke
sarki hidegből kályha-melegbe.
Forr a bor este,
szegfüszeg illat úszva belepte;
kérte: Szeress te.
2
Ő pedig ámult:
vajpuha karja, combja fehérje
zsámolya tárul:
hatvan is elmúlt – s nő van ölében…
Ó, csupa kín csak:
hol maradoztak sorra az évek,
micsoda tiktak-
szárnysuhogású óra az élet!
Bánd, ami nem volt,
búgta a Lujza, s csap bice lábra:
mint aki leng holt
teste fölött, úgy táncol a sánta.
Kétfele vált így.
Tán soha többé földre se lépne.
Térzene váltig
élete ekkor; leng föl az égbe.
Lujza lecsüngve
részegen alszik; kis strici: tárcán.
Ott marad inge
bársonya. Zálog. Meg a szivárvány.
3
Ablakon úszva s tornya kövén át
Vénusz alatt ért Róma fölé, e
tág terasz árnyba. – Jó magas! – néz rám.
Mintha fogódzna Lujza ölébe.
Jó meg a rossz közt botladoz árnya.
Parti platánok szélbe remegve
tetveik ontó nagy koronája
míg lopakodva bújt tenyerembe.
Mint a kutyám rég. Nyúl Teveréről
ég-beborító melle bozontját
rám leeresztő szörnyeteg éjből –
s mégis ölemben hűs kutyaorrát
nyújtja a régvolt kiskölyök emlék.
Ő is, a nemlét, annyira nemrég,
annyira élem, mintha te lennél,
Lujza, s a férfi: Ő az. A „vendég”.
És bebotolnék. Sütne a csillag
fénye pofámra bélyeges árkot.
S mind a szobor fönn: kétfejü s vallat:
Sánta a vén szív?, hurkol a hágcsód?
4
(Kölcsönvett Babits-szavakkal)
Múlva idő a „bókosak” egyre
jobban előreforditanának
(fülkesötétbe állt, ami rejtve)
– Kész, mire vájt kő, tárod a hátad.
Bús-faragatlan, vésve se más csak;
félve mi „tátog”, más köszörűtől
csak feleződik, omlana, vásna,
porlad a szélben. Jött anyaölből?!
Vén csuparáncú, vaksi, beroggyant,
visszataszító, oly tehetetlen:
ördög öléből lökve kibukkan.
Csillagos ég fönt – s még temetetlen?
Hogy lehet ennél férgesedőbb kép?
Ég meg az arca: összenevethet?
Ifjan a vágy, mint fénybe-repültét
élvezi testét. Szépek a testek.
S félbehagyottan vésve, simítva
körbefaraghat Istene mindkét
fülke-magányból Készt alakítva.
– Vén, hazajáró múlt az öröklét.