Egy Mantegna-freskó talányos alakjához, Janus Pannoniushoz

Mantegnám, ki teremtett? Így
kérdezted lobogva Janus1
(reneszánszunk Petőfije
Mantegna-bátyjaurától),

s fesd ki a menny (…) kupoláját,
kérted versben, bőrödből majd’
kiugorva. Jupiterré
növelte lám, Mantegnádat

a három év korkülönbség:
már festők istensége lett.
– – – – – – – – – – – – – –
Mi az Eremitániban:
„ki volt a pusztítód?”, kérdjük,

s nem nézünk egymásra Gível.
Sem csöndes fiamra. Kéklik
szeme, mint egy ENSZ-lobogó.
És Pannóniai János

hűlt helye a falból lassan
szivárgó télbe beborít.
Ó, Tűnt Diák, ránk fújnál te,
mint ágyad melletti mécsre.

Mint vad szeretkezők testén
– e csillagtalan tengeren –
napod ha eleget dobált,
s kiégve vágytál már haza.

Dőlve ágyadba ruhástul,
a húnyó mécslobbanás egy
dunántúli mandulafán
nyitott csodaszép rügyeket,

de zuzmarára hó tömült
a korán tárt virágölbe,
s világ, téli fakoronád
– mint a mécsláng – már kialudt.

Mondd, álmodban hallottál-e
földet rázkódtató rengést?
Koporsó-ágyig ért morajt?
A bomba négyágú farkát

abroncsba fogó üvöltést,
a tőből kiszakadt karú
angyalok sikoltásait,
mikor kezük együtt zuhant,

s bombába vájva ujj s köröm –
de égfestő Jupitered
se menthette meg templomát.
Égtetek a tűzvészben bent.
– – – – – – – – – – – – – –

Ötszáz évig a bunkó állt
Jakab fölött, levegőben.
S te egyre nézted a hóhért,
ötszáz évig nézted, aki

Marsilio Pazzo-arccal2
feszült szinte pattanásig.
Ismerted hát, mint a többit:
jó Bonramino lovagot,

Girolamo dalla Vallét,
Mantegnádnak barátait,
jogtudóst, ötvöst, orvosát,
s a pocakos lándzsásban is

nem Squarcionét nevetted ki?!
Mind csillogó volt, s igazi
fényes, fehér páncél rajtuk.
Mantegnán is feszül, hiszen

közétek festette magát,
s te karcsú vagy és törékeny,
medveföldi angyalfiú.
– – – – – – – – – – – –
Bár igazán nem is tudom,

hogy a három szelíd lovag
melyike vagy, magyar püspök.
Messziről szinte lányosak,
már-már Szent Imre hercegek.

S az is lehet, hogy Vasari
megintcsak költött valamit,3
s lehet, hogy a kápolnafal
mélyéből arcunkba nem fújsz

zúzmarát; s hogy dunántúli
mandulafád télbe-fagyott
koronáját én képzelem
beteljesült sorsunknak most.

* Janus, Marsilio Pazzo, Vasari (jegyzetek)