A porcelánkékszemű német család
s a dagadtbukszájú ami, kinek ezüstösen kanyargó
autója körül
az ezer évet látó házfalak mindig mélyen beszívták
kőgyomrukat,
hogy helyet csináljanak a Rolls Royce gőgösen megnyúlt
orrának közöttük,
elgurulnak a vaskakas előtt, a rézcsizma mellett,
a szélben ütemesen bólogatnak az akasztott babák,
megpendülnek a vörösréz harangok,
s az assisi csodáit gyermetegen batikolt kendőkben
angyallények se férfi-se nő csípői rángnak,
az igazi látnivalókat lobogva eltakarják.

A noah-noah úgy áll a boltajtóban, mintha nem is állna
ott senki.
Keresztülúszik rajta a felhő, átsüti a nap.
Erre már vidám-feketén a vaskakas fölrepül,
s kopogni kezd az óriásoknak rakott lépcsőn a rézcsizma,
a hétmérföldet lépő.
Ő, fejét a vaskakas szárnya alá dugja,
lába a rézcsizmában kopog –
ej, de jól érzi magát a noah-noah!

Előbb a szökőkúthoz lép, hol az idő a kőszörnyek idomairól
rég lemállasztotta, hogy leopárdok
vagy oroszlángriff-keverékek voltak-e egykor,
de találkozik a szurtos kislánnyal, ki kiskanalával
szörnytől szörnyig bűvös rítus táncütemével halad,
s mohón kortyol a vékony vízsugarakból.
– Az élet vize tán? – hajol
az alig létező keskeny archoz a noah-noah.
S látja akkor, hogy a kislány szeme
a kézzel ásott régi, régi erzsébeti kút
gyerekkor-édes tükrével néz vissza rá.
S hogy ajka, bezárt, harmatot, könnyet szivárogtató
cserepes ajka,
a szájával fölnyitott első szeméremhajlat.
S hogy kiskanalát szorító három ujja szántotta föl
a gyönyörök kertjét előtte apró, csillagkörmű ekéivel.

A noah-noah az alig létező fejecskét
ráfekteti a vaskakas szárnytollaira,
a vízben tocsogó lábacskát
beledugja (a magáé mellé) a rézcsizmába,
melegíti, amíg a jégközepű csontocska fölenged,
s így küldi el a noah-noah távoli Isolájára,
a rézcsizmában lábujjacskáival,
a vaskakas legyezővé nyíló szárnytollán
víz után pihegő arcocskájával.
Az élet vizére szomjazik – itasd meg,
melegítse át testét az ágyad.
És lábtól, némán,
színültig holdfénnyel kitelve
rátok a rézcsizma ragyogjon.