Egy találkozás története

Micsoda szél volt, guggoló, földbe markoló.
Levegőt gyűrő manóálla térdéig se ért föl, ott csüngött alul,
testvére kinőtt bársonynadrágját harapdálta róla.
De csak lentről lesett föl rá,
a zöldséges és a könyvesbódé között
kutyamorgással is félig láthatatlanul,
mint papírról a vízjel.
És micsoda napsugárzás volt a szél fölött.
Késsel kiszabott! Térdétől föl a melléig
fakóarany priznicbe csavarta.
Ó ez a fénysáv rajta! E sápadt csalás!
Úgy volt égi, hogy színházat juttatott eszembe:
a lassan kattogó reflektorok fényuszályait,
amint ragadós fehérjük a köbre emelt anyagot
szétrezegteti látomássá.
De kibontott hajából köd szivárgott a fény fölött,
s alacsony felhők vitorlaárnyába takaródzott
a tekintete.

Talán az egész napfényjáték
a viseltes nadrág rossz cipzárja miatt támadt:
hogy-hogynem illetlenül szétnyílt a bársony,
s a háromszög-hasítékban
ritkás bokorárny-lilák között
lélegzett a fehérnemű hamva –
a tengervíz csillanás-fehérlés?
s benne Burano rózsaszín házsorai?
Valami Égi Tolvaj
– hasított képzeletembe, mint kurta, széles pengéjű kés –
orrom előtt akarja fényszál-zsinegén,
fényből kalapált horgán kirántani
gondtalan ficánkoló aranyhalát
a kölcsönvett nadrág tengersötétjéből?!

Mire lesz neki jó az esővíztömlők mellvédjein?
Hát rabló istenének bőrvarró tűje is van?
S platinapárlatból hajszálvékony operációs kapcsa,
mellyel rég kinézett ökörszemű angyalára
majd feltűzheti ezt a frissen zsákmányolt magánvalót,
a Földet, a Kis Hölgy
földnemű szentségtartó rombuszát?!

Mi lesz így velem, vele?!
szerettem volna elkiáltani magam,
de micsoda időjárás volt mellétől, mellemtől fölfelé!
Vörös porával borított Dolomit
barlangból barlangba beomló falait,
árnyékvitorlások sehova-billegő csúcsait láttam.
És porcelánporlást.
Talárfeketeséget.
Ködzsákba dugta őt.
A nyári, kilyukadt orrú klumpa klaffogását.
A visszhangzó seholt.